Emléknapjaink között két olyan esemény dátuma található, ami történelmi mártíromságra jutott személyek kivégzésének napja is egyben. Október 6-án az aradi vértanúkra, június 16-án pedig a kivégzett Nagy Imrére és társaira emlékezünk. A két esemény között eltelt bő évszázad tudományos-technológiai fejlődésének dacára, a halálos ítéletek foganatosítása mind a két napon ugyanazzal az eszközzel és technikával történt. Az oszlopakasztófa 1849-ben még újdonságnak számított a büntetésvégrehajtás instrumentumai között, 1958-ban viszont  már az egyetlen eszköze a halálos ítéletek végrehajtásának. De mi szükség lehetett az akasztások több évszázados eljárásán változtatni, és hogyan működtek ezek az egyszerű, halálos szerkezetek?

Az oszlopakasztófák megjelenése előtt, az 1830-as éveket megelőzően, vagy fából ácsolt akasztófák, vagy a városok mellett elsősorban a kőakasztófák voltak elterjedve. Ezek használata során a kivégzés módszere minden esetben megegyezett, a hóhér létrán vitte a magasba áldozatát, majd ott kötelet tett a nyakába és a létráról letaszította.

Ezekben az esetekben a légcső illetve a nyaki ütőerek elzáródása nyomán az elítélt előbb elvesztette öntudatát, majd idővel bekövetkezett a halál. Az emberek alkati különbsége miatt a halálig eltelt idő alatt a test reakciói eltérőek lehettek. Az akasztottak haláltusája során megjelenhetett a kiöltött nyelv, az eltorzult, vörös arc, a test rángatózása vagy az anyagcsere folyamatai, ami borzadással tölthette el a nyilvános kivégzésen résztvevők tömegét.

A hóhér a halál beálltát gyorsíthatta, ha a kötélen függő elítéltbe csimpaszkodva azt a föld fele húzta, ezzel felerősítve a kötél fojtó hatását. Angliában a 18. században még szokás volt, hogy ezt az asszisztenciát az elítélt rokonai és barátai végezték, akik a saját kezükkel húzták a föld fele az akasztottat. 

Fentiekkel szemben az oszlopakasztófán a testet a hóhér és segédei végig kontroll alatt tartották, majd a halálraítélt még bizonyos kegyeleti szertartáson is áteshetett, a szemek lecsukásán és az arc elfedésén keresztül.

Bizonyos vélekedések szerint pont a nyilvános kivégzések „humanizálása” iránti törekvés miatt terjedtek el az oszlopakasztófák, feltételezve, hogy ez az eszköz a halálra ítéltek rövidebb végszenvedését jelentheti. De miből is állt pontosan és hogyan használták az oszlopakasztófákat?

Ahogyan a fenti képen is látható, maga az akasztófa egy 2-2,5 méteres faoszlopból, egy lépcsős fellépőből (zsámoly) és egy létrából állt. Az oszlop tetejébe masszív nikkelezett kampót csavartak, az aljára pedig egy csigát. A bokánál és csuklónál összekötözött elítélt ezen a zsámolyon várta, amíg a hóhér a kampóról lelógó kötélhurkot a nyakába akasztotta.

A kötélhurok elhelyezését követően a hóhér jelzésére a zsámolyt az elítélt alól kihúzták, majd a lábakhoz kötött és az oszlop alján lévő csigán átvezetett kötelet a segédek meghúzták.

A  test és a gerincoszlop így teljesen megfeszült, a nyaki verőerek és a légcső pedig a kötél fojtó hatása alá került. Innentől a végrehajtás folytatásának két metódusa is ismert. Az egyik módszer, ha a hóhér az első csigolyát (atlas) a másodikról leemelve a nyakat „kitörte”. A gerincagy sérülése ez esetben biztos halált okozott. A másik módszer a fej erővel történő folyamatos előre nyomásával a fulladás és az agyi vérpangás előidézése volt. A csigolyák szétfeszítése azonnali eszméletvesztéssel és légzésbénulással járt, de a szívhalál csak percek múlva állt be. A fojtásos technika esetében is 10-20 perc múlva állt be a szívhalál, de az eszméletvesztés itt is szinte azonnali lehetett. Bár meglehetősen biztosnak tűnik a módszer, 1880-ban Takács János mégis túlélte a saját akasztását, róla itt írtunk részletesen. A kellemetlen fiaskót elkövető Kozarek hóhér utódjának még hivatalba lépése előtt hullákon kell gyakorolnia az akasztás fogásait, majd gyakorlati vizsgát is kell tennie azokból. 

A hóhérok vélhetően saját kegyeleti érzékenységüktől hajtva a már halott elítélt szederjessé vált arcát egy erre a célra tartott zsebkendővel megtörölték, majd a szemet lecsukták és a fejet letakarták.  De nem kizárt, hogy a testnek az ilyesfajta utógondozására az állami ítéletvégrehajtók valamilyen informális utasítást is kaptak elöljáróiktól.  

Nagy Imrét és társait, csak úgy, mint az aradi vértanúkat, a fenti képeken látható alacsony oszlopakasztófán végezték ki, az előzőekben ismertetett módon. Azonban 1868-ig, ameddig a Habsburg Monarchiában a nyilvános kivégzéseket a császár be nem tiltotta, az oszlopakasztófának létezett egy magas változata is.  Ennek a magasabb típusnak a tetejére már vagy akasztóhámmal, vagy a mellkasnál összecsatolt övnél fogva, kötél és csiga segítségével húzták fel az elítéltet. A hóhér ezeknek a magas akasztófáknak a tetejét vagy létráról, vagy gyakran egy többlépcsős ácsolt emelvényről érte el.

A magas oszlopakasztófákra azért volt szükség, hogy a nem ritkán több tízezres tömeg rálátását biztosítsák a kivégzés aktusára. Ahol viszont korlátozott volt a nyilvánosság, mint például a katonai kivégzéseknél, ott elégséges volt az alacsonyabb, zsámolyos típus is. Nem véletlen, hogy eleinte ezeket az oszlopakasztófákat tábori, vagy katonai akasztófáknak nevezték. 

Feltalálójáról szakirodalmi forrást nem találunk, az egykorú hírlapok hol Willenbacher bécsi hóhért, hol egy Mayer nevű brünni bakót kiáltják ki a nagy újítónak, így pontosat erről nem mondhatunk. Az biztos, hogy a 19. század során kizárólag a Habsburg Birodalom területén használták ezeket a bitókat, majd a monarchia széthullása után több országban is maradtak az állami ítélkezés eszközei. 

Számos oszlopakasztófa maradt fenn a hazai büntetésvégrehajtás történetéből, melyeket különböző börtönmúzeumokban, vagy akár a Terror Háza kiállításán is megtekinthetünk. 1912-től a bitófákat már minden végrehajtás után a börtönügyi múzeum igazgatóságán gyűjtötték be, talán ezért is maradhatott ránk ezekből a szomorú szerkezetekből ilyen bőségesen.

Hajdu Attila

Kövessen minket Facebook oldalunkon, és ismerje meg a témákhoz kapcsolódó városi sétaprojektünket is, a Százholtas Pagonyt!