2021. sze 25.

Vesztőhely a Rózsák terén

írta: Gábor Ármin Barna
Vesztőhely a Rózsák terén

Vesztőhelyek Pesten és Budán – IV. rész

cover_pest2.jpg

Az újlaki kőakasztófa után, a városi vérpadokat bemutató sorozatunk befejező részében, Pest határain belül vesszük számba, hogy hol és milyen nyilvános vesztőhelyeken keresztül demonstrálta vérhatalmát az állam. Tesszük ezt a török hódoltság utáni időszaktól kezdődően egészen addig, amikortól a halálos ítéleteket már zárt térben foganatosítják, és a nyilvános kivégzések örökre eltűnnek a városi emberek életéből.

A török világ után újjászerveződő magyar városoknak és vármegyéknek egyik legfontosabb célkitűzése volt a korábbi kiváltságaik visszaszerzése, ezek közül is a pallosjog elismertetése, ami által saját hatáskörben hozhattak, illetve hajthattak végre halálos ítéleteket. Bár az ez irányú önrendelkezésért folytatott küzdelmei egyszerre indultak Pestnek és Budának, Pest városa mégis valamivel hamarabb, már 1694-ben felállíthatta a városi vesztőhelyet, amire Budán csak 1699-ben került sor.

Térképforrás híján, az 1694-ben felállított pesti akasztófa pontos helyéről biztosan nem nyilatkozhatunk, de nincs okunk feltételezni, hogy ne ott épült volna fel elsőre is, ahol a 18. század közepétől a korabeli térképeken a vesztőhelyet jelölni látjuk. 1752.jpg

1761.jpg

1764.jpg

1778_1.jpg

A térképjelölésekből látható, hogy a pesti akasztófa egy kőakasztófa volt, mely típus elsősorban a városokban volt elterjedve, a fából ácsolt hagyományos akasztófákkal szemben.

Az eltérő ábrázolásokból gyanítható, hogy a pesti akasztófa az idők során átépült, mire elérte a négy oszlopos (négyágú), négyszög alapú végső formáját. 

A PESTI AKASZTÓFA

pesti.jpg

Az oszlopokat fagerendák kötötték össze, a gerendákon pedig vaskarikákon láncok csüngtek. Ezekre akasztotta föl a hóhér az elítélteket. A láncra lakatot is tett, nehogy levágják a hullákat. A láncnak, mely azonban sokkal vékonyabb volt, mint ahogy képünk mutatja, az volt a rendeltetése, hogy ha a kötél elszakadna, fönntartsa az elítéltet. További föladata pedig az volt, hogy a hulla elrettentő például, varjú, holló eledeléül minél tovább lógjon a törvényfán. Elébb tehát kötélhurokkal fölakasztották az elítéltet, a létráról lelökték, testét a lábánál fogva kihúzták. Evvel az akasztás megtörtént. Most jött aztán a biztonsági intézkedés a lánccal, melyet a hóhér az elítélt nyaka köré tett s a végén levő horgot a láncba beleakasztotta. Mondják, hogy a láncra lakatot is tett, nehogy a kivégzett hozzátartozói levehessék a hullát, melynek ott kellett függni, míg magától lehullott az alatta levő verembe, emésztő gödörbe, ahol aztán elföldelték úgy ahogy! - Vajna Károly: Hazai régi büntetések

A pesti vesztőhely bő egy évszázadig maradhatott eredeti helyén, majd mikor a város szövete elérte az akasztófa környékét, Hild János várostervező javaslatára 1805 körül északabbra helyezik, távolabb a lakónegyedtől.  Ekkorra a vérpadot már nem messze a városfalon túl találjuk, hanem a pesti lakóházak közelében egy piactér közepén, a terjeszkedő város útjában.

1793.jpg

A minél szélesebb nyilvánosság miatt a városi akasztófákat és pellengéreket hagyományosan a nagy közforgalmú piacokon, vagy azok mellett helyezték el, de érdekes módon a pesti vesztőhely esetében fordítva látjuk a vérpad és a piac összefonódását kialakulni.  Amikor az akasztófa környéke már kényelmesen elérhető távolságba került a terjeszkedő város lakóihoz, a vesztőhely környékén alakult ki a város egyik piaca, ami elsősorban az állatkereskedelem színtere volt. Más funkciója a területnek nem is volt elképzelhető, mivel az akasztófa környékét a babonás hiedelmek miatt a város biztosan nem tudta értékesíteni. Becsületes polgár nem vett volna telket a véráztatta, és a hóhér személye által már becstelenné vált területen, ami általánosan elmondható volt a hóhérlakok és vesztőhelyek környékéről. Még az akasztófa áthelyezése után is azt látjuk, hogy a parcellázási tervekből kimaradt az akasztófa területe, ahogyan azt Hild János 1805-ben keletkezett városrendezési térképe is mutatja. 1805.jpg

A város tulajdonában maradt rosszemlékű földdarab sokáig beépítetlenül állt az erzsébetvárosi házak között. 1863.jpg

Végül az 1870-es években felparcellázzák a területet, majd azokat szociális és egyházi célokra adományozzák. Sejthető, hogy a város kollektív emlékezetéből még közel 70 év után sem kopott ki az akasztófa emléke, ezért a városvezetés meg sem próbálkozott az amúgy értékes területet lakóövezetbe vonni. Így épült fel a Szegényház, az Óvónőképző és árvaház, de az akasztófa pontos helye továbbra is beépítetlen marad, majd jobb híján parkot alakítanak ki egykori területén.

park.jpg

Később ebben a parkban épül fel az Árpád-házi Szent Erzsébet-plébániatemplom, és kapja meg a környék a ma is ismert Rózsák tere elnevezést.

rozsak.jpg

Mikor részben várostervezési szempontok, részben pedig a felvilágosultabb korszellem miatt a kőakasztófát elbontják, a városi vesztőhely valamivel északabbra, a Városliget mellé kerül, a ligeti vurstli közelébe. Mivel a 19. század első felében a nyilvános kivégzések már városi majálisokra hasonlítottak, ahol a fél város késő estig vígan mulatott az akasztottak holtteste mellett, nem véletlen, hogy az akasztófát a vígalmi negyed mellett találjuk. Szintén egy vurstli mellett állították fel a század első felétől a pesti akasztófa budai társát a Városmajorban. Mivel a Városliget melletti akasztófa nem kőakasztófa, hanem már a korban elterjedt oszlop- vagy cölöpakasztófa, amit csak a végrehajtások alkalmával ácsolnak össze, állandó jelölését vagy rajzát az elérhető térképeken nem találni. Ferenc József majd csak 1868-ban, egy féktelen mulatozásba, majd tömegverekedésbe torkolló akasztás után űzi zárt helyre a halálos ítéletek végrehajtását.

Az 1860-as évek végétől a halálos ítéleteket már zárt helyen, a Kerepesi úti fogház (ma Rákóczi út 66.) udvarán foganatosítják, majd a század végére felépül a Budapesti Gyűjtőfogház, ahol a halálbüntetés eltörléséig zajlanak az akasztások. Katonai és statáriális esetekben a Gyűjtőfogház mellett, még a Margit körúti katonai börtönben is hajtottak végre halálos ítéleteket.   

Szintén Pest területén épült meg a vármegye akasztófája is, melynek történetét a korabeli jegyzőkönyvekből ismerhetjük meg. Pest-Pilis-Solt vármegye 1697-ben Pesten megvásárolta Pachner hadbiztos házát, amiből székházat alakított ki, ugyanazon a telken ahol a mai napig a megye közigazgatási központját találjuk a Városház utcában. A megye által kiszabott halálos ítéleteket a megyeháza melletti telken hajtották végre, mely telekre idővel a terjeszkedő városnak szüksége lett, ezért a királyi helytartótanács 1727-ben rendeletben utasította Pest várost, hogy jelöljön ki egy alkalmas területet a megyei vesztőhely számára. Bár írásos nyoma nem maradt, feltételezhetően az értékes belvárosi telek kisajátítása körüli hercehurca miatt, csak négy év múlva kerül sor az akasztófatelek megváltására.

jegyzo.jpg

„Ezen vesztőhelynek, mely a Soroksárra vezető országút közelében vagyon, szélessége 15 hossza szinte 15 ölre méretett ki.” Így került a Soroksári út mellé a megyei vesztőhely, ami bár a városfalon kívül esett, területileg a városhoz tatozott. A megyei kőakasztófa térképi jelölését 1751-ből találjuk meg először.1751.jpg

A még nem egységes térképkulccsal készült rajzos térképen egyértelműen felismerhető a kőakasztófa formája, a magasan futó gerendákkal.soroksari.jpg

Az 1840-es évek közepén Pestnek újra baja támad a megyei akasztófával, de már nem annak telkére ácsingózik, hanem szeretné eltűntetni a Soroksári országút mellett himbálódzó hullák látványát a városba érkezők elől. Kéri a megyét, hogy kövesse a város példáját és a kőakasztófát bontassa el, helyette csak a kivégzések alkalmával emeljen egyszerű fából ácsolt bitót, melyről a hullát napnyugtakor leveszik. A megye viszont azt válaszolja, hogy csak az esetben fogja eltávolítani az akasztófát, ha a várostól börtönépítési célra alkalmas telket kap. A vitás ügy nem is oldódik meg, arra pontot majd csak a bécsi adminisztráció tesz, mikor a szabadságharc bukását követő időszakban az ország összes kőakasztófáját elbontatja. Az akasztófa jelölését az 1850-es években még megtaláljuk, az akkoriban használt „vesztőfa” megnevezéssel. vesztofa.jpg

Miután a kőakasztófát elbontják, az akasztásokhoz fából ácsolt oszlopakasztófát használnak, amit csak a kivégzések alkalmával állítnak fel. Bár ezeknek az alkalmi vesztőhelyeknek a térképi jelölését nem találjuk, a ránk maradt forrásokból két helyszínt be tudunk azonosítani. Az akasztások egyik színtere a mai Határ úti kiserdőben található dombtető volt, ezt a földhalmot nevezték később a vasúti pályamunkákhoz használt „gurítónak”. A másik gyakori vesztőhely pedig az Üllői út mellett lévő síkság egyik dombhátán volt, a mai József Attila lakótelep, korábbi kisrákosi katonai gyakorlótér területén, nagyjából a mai Hurok utca környékén. (A hurok itt az utca nyomvonalára utal, az áthallás csupán a véletlen műve.) Itt történtek a megye utolsó nyilvános kivégzései is, többek között a híres Bogár Imre betyárvezér akasztása 1862-ben.  

Fentiekkel a vesztőhelyeket bemutató sorozatunk véget ér. Összességében elmondhatjuk, hogy ezeknek a szomorú és bizarr építményeknek a városképi nyomait a mai napig megtaláljuk. Újlaknál a Bécsi út legszélesebb háza a méreteit annak köszönheti, hogy a hiedelmekkel és babonákkal terhelt korabeli viszonyok között a vesztőhely széles telkét a város sokáig nem tudta értékesíteni. Mikor végül beépülhetett a tág foghíjtelek, arra a szomszédos házakhoz képest dupla akkora épület került, ennek köszönheti a ma szórakozóhelyként üzemelő ház a széles táncparkettjét. Amint láthattuk korábban a hóhérlakok kapcsán, a megyei kőakasztófa mellé települt hóhérlak determinálta a vegyipar megtelepülését a Külső-Ferencvárosban. Ha pedig körbenézünk a Rózsák terén, kórházakat, iskolákat és óvodákat találunk közel másfél évszázad óta, mivel az egykori vesztőhely diffamáló hatása miatt becsületes polgár nem költözött volna a környékre, a terület csak szociális intézményekkel épülhetett be. De találunk rá példát, hogy a városi folklórban él tovább egy vesztőhely emléke, mint például az említett kisrákosi gyakorlótéren, ahol a katonák az egykori akasztódombra kúszva még Bogár Imre kivégzése után hosszú évtizedekkel is azt énekelték:

„Kiapadt a Tisza, Csak a sara maradt, Meghalt szegény Bogár Imre, Csak a híre maradt.„

 

 Kövessen minket Facebook oldalunkon is!

 

Szólj hozzá