Ha a Deutsche Biographie által jegyzett több, mint egymillió ember életrajza között rákeresünk Kossuth Lajos nevére, meglepő dologgal találkozhatunk. Az online adatbázis szerint Kossuth Lajos 1851-ben meghalt, noha a forradalom kormányzója valójában csak 1894-ben hunyt el, Torinóban. Az ellentmondást szimbolikus kivégzése okozza, amire 1851-ben került sor Pesten, majd a német történetírás számára végleg megszűnt létezni. Ma már komikusnak hat, hogy valakin egy megszemélyesített tárgyon keresztül vegyenek elégtételt, de a 19. század közepén ezeket a procedúrákat nagyon is komolyan vették.

Az úgynevezett “in effigie“, azaz képmásában végrehajtott halálos ítéletek az ősidők óta végigkísérték a büntetés-végrehajtás történetét. (Erről itt írtunk részletesen.) A 19. század közepére a szalmabábuk és portréképek helyett már csak a táblára írt nevek feleltek a szökésben lévő, vagy már halott elítéltek bűneiért, amik általában olyan főbenjáró bűnök voltak, mint a felségsértés vagy lázadás. A hatóságok az ilyen bűncselekmények esetében “in contumaciam” (a vádlott távollétében) is lefolytatták a bírósági eljárásokat, majd képletesen végrehajtották a halálos ítéleteket, ahogy történt ez Kossuth Lajos és 35 társa esetében is 1851-ben. 

Pedig a hatóságok még az újságokban is közzétették a vádlottak bírósági idézését, ami szerint 1850. március 31-ig voltak kötelesek megjelenni az illetékes ítélőszéknél. Nem meglepő módon azonban a felhívásra senki nem jelentkezett, így a  haditörvényszék a vádlottak nélkül, egyhangú szavazattal ítélte őket némi rangvesztésre, a lázadás okozta károk megtérítésre, és kötél általi halálra.

A kivégzésre 1851. szeptember 22-én került sor az Újépület északi oldala mellett, a mai Báthory utca vonalában. Az ítéletek végrehajtása mindenben megfelelt az akkor hatályos katonai előírásoknak, kivonult a csendőrlovasság, egy osztag gyalogság, és három hadbíró is, akik felváltva olvasták fel az ítéleteket. És ott volt Bott Ferenc pesti hóhér, aki Haynau jóvoltából, a kilenc magyar honvédtiszt aradi akasztásáért kapta jutalmul hivatalát. (Az ő portréját itt olvashatjuk). Gyaníthatóan a hóhér pályafutásának kevésbé megterhelő munkanapjának számíthatott a felségsértők "kivégzése", azaz bitófákra szegezni 36 fekete táblát, melyeken fehérrel álltak a halálraítéltek nevei.

A hatóságok ugyan nem spóroltak az akasztófákon, amiből 36 állt az épület oldalában, annál inkább spóroltak volna a hóhér bérén, akinek a könnyű kopácsolásért csupán 1 akasztás díját akarták kifizetni.  A legendásan anyagias hóhér azonban nem hagyta magát, és állítólag magából kikelve követelte a 36 akasztás díját az osztrák katonai referenstől. Úgy vélte, az ő becstelen és gyalázatos személye nélkül az esemény színvonala nem lett volna szavatolható, neki pedig ára van, ami 115 váltó forint táblánként.  A hóhér végül megkapta a pénzét, de rövidesen  a büntető eljárás költségeinek szabályai közé beírták hogy a nevek akasztófára függesztéséért, legyen annak száma bármennyi, csak egy rendes akasztás utáni munkadíj adható.

Kossuth Lajos neve utoljára lett a bitófára szegezve, jelezve azt a súlyosbító mellékbüntetést, hogy csoportos bűnelkövetőknél a főbűnösöknek végig kellett néznie társai kivégzését, így nehezítve meg a halálraítélt végperceit. Ezzel szemben Kossuth Lajos lehet, hogy éppen legutolsóként szembesült társai “halálával”, mert a kivégzés idején éppen az amerikai Mississippi nevű fregatton tartott Anglia felé, törökországi száműzetéséből.

Valamivel közelebb érte a hír viszont Andrássy Gyula grófot, aki gróf Arthur Seherr-Thoss párizsi lakásán a Wiener Zeitungból értesült az ellene folyó tárgyalásról, majd a  következő szavakkal adta át a lapot házigazdájának: „Olvasd csak, itt van a halálos ítéletem, oly jól van fogalmazva, hogy sírkövemre nem kívánok szebb föliratot." A jó megjelenésű, daliás grófot ezután a párizsi szalonok hölgyvendégei csak úgy nevezték egymás közt: a szép akasztott ember.

Kossuth Lajos és társai mellett másokat is elért a szimbolikus végzet, többek között Bem József neve is akasztófán végezte 1850. május 16-án. Talán Táncsics Mihály volt a legközelebb saját akasztásához, aki  a szabadságharc után józsefvárosi házának padlója alatt bujkált egy gödörben, alig 3 kilométerre a kivégzések helyszínétől. Amennyire úgy tűnik, hogy Kossuth Lajosnak máig nincs bocsánat, az Andrássy Gyula névtábláját bitóra szegező kalapács kopogása viszont nem sokáig visszhangzott a bécsi udvarban, mivel 1867-ben már maga a gróf tette Ferenc József fejére Szent István koronáját, és kiáltotta harsányan: “Éljen a megkoronázott király!”.           

 A király, aki aláírta halálos ítéletét…. 

Hajdu Attila

 Kövessen minket Facebook oldalunkon is!