A hóhérok, különleges szakértelmüknek, és speciális társadalmi helyzetüknek köszönhetően, az állami vérhatalom nélkülözhetetlen demonstrátorai voltak évszázadokon át. Mivel kijelölt feladataik elvégzésének becstelenítő hatása volt, lehetetlen volt tisztességes polgárokkal helyettesíteni őket. És itt most nem csak a kínzásokra, és az emberi élet kioltására kell gondolnunk. Könnyen bajba kerülhetett az is, aki a hóhér számára előírt feladatokat elvégezte, mint például a beteg, feleslegessé vált háziállatoknak a leölése, vagy akár az elhullott állatok begyűjtése és feldolgozása. A 18. század első felében találunk olyan peres eljárást, ahol egy budai polgárnak bizonyítania kellett, hogy kutyáját véletlenül csapta agyon egy gerenda, nem szándékosan oltotta ki annak életét. Akiről bebizonyosodott, hogy a hóhérra testált feladatok bármelyikét helyette elvégezte, könnyen elveszíthette munkáját, de még a városból is száműzhették.

Nélkülözhetetlenségük okán, amikor érdekeik érvényesítése végett a hóhérok megtagadták kötelességüket, jó eséllyel érték el céljaikat, amik jellemzően anyagi járandóságaikhoz kapcsolódtak. De munkaadóik, az utasításaik megtagadásával való fenyegetés nélkül is rendszerint elnézőek voltak az időnként felmerülő extra juttatási igényeikkel.

Mint például 1770-ben Székesfehérváron, amikor a hóhért utasították, hogy a város kőakasztófáján rothadó 19 hullát vegye le, és temesse el. Normál ügymenetben a hullák addig maradtak az akasztófa gerendáján lógva, ameddig a test oszlása következtében le nem estek onnan. (Innen ered az ágról szakadt kifejezésünk.) A gyakori akasztások miatt azonban a testek feltorlódtak, és az így keletkezett bűz miatt báró Harruckern Ferencnének utasítania kellett a hóhért. Mivel ez a hóhérnak extra feladatot jelentett, a megyéhez küldött következő számadásában ezt már fel is számolta:  „A nagyságos asszony parancsára 19 az akasztófáról levétetett és eltemettetett, ebből a tekintetes vármegyére 9 esett, 3 forintjával kitesz 27 Ft.” A vármegye ebben az esetben szó nélkül kifizette a hóhér által kalkulált díjat.

De előfordult, hogy a bakó túlszámlázása szemet szúrt a városi vezetésnek. 1782-ben a dunaföldvári uradalom börtönében kötéllel öngyilkosságot követett el az egyik rab. Az öngyilkosokhoz babonából tisztes polgár nem nyúlt, elszállításuk, és eltemetésük a becstelen hóhér feladata volt. A székesfehérvári hóhér azonban csak úgy volt hajlandó a rabot eltemetni, ha a domínium 15 aranyat fizet neki, ami 10 arannyal több volt, mint a szokásos munkabér. A hóhérnak tudnia kellett, hogy őrajta kívül az akasztotthoz más nem érhet, és abban is biztos lehetett, hogy a fertőzésveszély miatt sürgős a zárt intézményből a testet elszállítani. „Ez a zsarolás egy fajtájának tekinthető" — írta később joggal az uradalom tiszttartója. És bár kifizették a székesfehérvári hóhérnak a 15 aranyat, később visszafizettették vele a kizsarolt extra munkabért, és megrovást is kapott a kapzsiságáért.

Szintén nem sok sikerrel járt Leichmann Miklós gyulai hóhér, amikor 1802. február 11-én járandósága rendezését kérte a Tanácstól, mivel a kivégzések és kínzások megritkultak a megyében, így bevételei megcsappantak. A helytartótanács csupán az addigi járandóságát hagyta helyben, és házbért sem engedélyezett számára. A hóhér 1804-ben többször megismételt kvártélypénz iránti kérelmét rendre elutasították. Kevés fizetéséből nem tudott megélni, adósságba verte magát, házát is kénytelen volt eladni, ezért 1805. augusztus 21-én lemondott szolgálatáról.

 Leichmann bakó esete azonban ritkaságnak számított, mivel a hóhérság, a feudális viszonyok között egy kiszámítható, és jól jövedelmező hivatásnak bizonyult. Ráadásul a hóhéroknak a kivégzések, és kínzások végrehajtása mellett számos feladata volt, amit hivatali alkalmazottként el kellett látniuk, és amiért külön díjazásban részesültek. Ilyen volt a csatornatisztítás, ürülékszállítás, gyepmesterség, bordélyok és prostituáltak felügyelete, vagy akár a szerencsejátékok ellenőrzése. A hóhér jövedelme kor, és helység szerint változott. A Békés vármegyei hóhér 1802-ben 100 forint fizetést élvezett, bihari társának ellenben 350, az aradinak 200 forint juttatása volt.

A hóhérokat nem csupán pénzbeli juttatások illették meg. A lakóhelyétől távolabb eső kivégzésekre mindig kíséretet kapott, sokszor a viteldíjat is fizették. A tisztességes polgárok között közvetlenül nem lakhattak, ezért rendszerint hivatali lakást kaptak valahol a városok peremén. Aztán következtek a természetbeni juttatások: a munkanapi élelmezés (ritkábban élelmezési díj, pénzben), emellett búzát, árpát és szekérfát is kaptak. Debrecenben az állandó hóhérnak például a fizetség mellett 6 köböl búza, 6 köböl árpa és 12 szekérfa járt a 18. század első felében. Pozsonyban a 15. században a bakó rendes heti bére mellett „udvari öltönyt”, cipőt is kapott a heti 100 dénár borravalóhoz. Debrecen város statútuma 1671-ből úgy rendelkezik, hogy a halálraítélt emberek ruhái közül a felső ruha a városi szolgákat, az alsó ruha és a csizma a hóhért illesse. Békés megyében 1716-ban Pocsay Ferenc évi fizetése mellé posztóköpenyt, dolmányt, nadrágot, fekete kalapot és két pár csizmát is kapott.  Általános szokás volt a csináltatott ruha mellé, hogy a halálraítélt ruháját a bakó kapta. Ismert példája ennek, hogy a tizenhárom aradi vértanú öltözékei is mind a hóhér birtokába kerültek.  Nem utolsó sorban, külön bevételre tehettek szert az orvoslási képességeikkel összefüggő tevékenységekből.

 Magyarországon az első pályázat útján kinevezett, nem hóhércsaládból származó, és nem a szokásjog alapján hivatalt nyert állami ítéletvégrehajtó azonban ezekkel a hagyományos mellékjövedelmekkel már nem számolhatott. Az 1894-ben kinevezett Bali Mihálynak már csak az akasztáshoz használt kötél darabokban történő kiárusítása jutott, amit a babonás emberek évszázadok óta szerencsehozónak tartottak, és jó pénzért megvásárolták.  1912-ben azonban egy miskolci akasztást követően az újságok megírták, hogy a kötélből az ügyész és a bíró is vásárolt, amiből hatalmas botrány kerekedett. Onnantól szegény Bali kötelét minden akasztás után elkobozták. Miután a piszkos üzlet így kötél híján ellehetetlenült, a hóhér fizetésemelésért folyamodott a Budapesti Királyi Ügyészséghez. Beadványában Bali megjegyezte, ha kérését nem teljesítik, nem tesz eleget hóhéri kötelességeinek, és kiesett bevételei miatt még perrel is megfenyegette az ügyészséget. Mivel két akasztás is várt az állami bakóra, az ügyészség engedett a zsarolásnak, és a kért juttatást végül megkapta.

Szintén sztrájkkal fenyegetőzött 1875-ben Kornberger Mihály országos bakó, amikor egy 10 napos szolnoki tartózkodást követően szállodai számláját nem térítették meg hiánytalanul. Két akasztás között Kornberger a városban maradt, és segédeivel beköltözött a Magyar Király vendégfogadóba. A hóhér és pribékjei unalmukban 300 forintot elettek, és elittak, de ebből a kincstár csak 120 forintot volt hajlandó megtéríteni. Személyesen kért a bakó kihallgatást az igazságügyi minisztertől, nem is akarván addig gyakorolni hivatását, de végül az államügyész rábeszélte, hogy egy sürgős szabadkai statáriális tárgyaláson addig is jelenjen meg. Nem tudjuk végül, hogyan rendeződött a hóhér számlája, de az biztos, hogy a rákövetkező évben bekövetkezett haláláig Kornberger a hivatalában maradt.

Valamivel korábban, már a gyulai hóhérnak is gondja akadt egy alkalommal költségei elszámolásával. 1837-ben Hajdú György és Gyepes János kivégzésekor Nagy József hóhér a Korona vendéglő 20 pengőforintról szóló étel-, és italszámláját kívánta a várossal megtéríttetni, azonban ezt nem teljesítették, mondván, hogy a hóhér rendes bérén felül minden kivégzéskor 24 pengőforint fejdíjat is felvehetett.

 Magyarországon az utolsó „hóhérsztrájkról” 1947-ben tudósítottak a korabeli hírlapok. A hangzatos szalagcímet viszont helyesbítenünk kell. A munkát elsőként csupán a hóhér segédei tagadták meg januárban, a méltatlannak tartott 10 forintos bérezésük miatt, miközben az állami bakót 30 forint fejpénz illette meg. Bogár János hóhér csupán szolidaritásának jeléül csatlakozott kollégáihoz. Ma nem húzunk, ma fizetésemelést kívánunk – jelentette ki. A pribékek külön kifogásolták, hogy az akasztásokhoz a kötelet is a segédeknek kell biztosítania, saját költségükön. Végül másfél óra egyezkedés után mindenki „kötélnek állt”, és Láday István volt nyilas államtitkáron a halálos ítéletet végrehajtották. A megnyugtató bérkorrekció azonban váratott magára, mert ugyanezen év augusztusában a segédek újabb sztrájkjáról olvashatunk. A hóhér segítői nem jelentek meg Weber József hajdani nyilas pártszolgálatos kivégzésén, mert kevesellték a 12 forintos díjazást. A sztrájkoló hóhérsegédek helyettesítésére végül a népbírósági tanácselnök intézkedésére két fogházőrt állítottak be.

Ha nem is éppen a pártállami idők kezdetén, de összehasonlítva más állami alkalmazottakkal, bizonyos korokban a hóhér kifejezetten drága alkalmazott volt. Takarékossági szempontból például 1683-ban több halálraítélt gonosztevőt nem végeztek ki, mert a hóhért nem tudták megfizetni. És bár a többségi társadalom kirekesztette őket, polgárjogokkal szinte alig rendelkeztek, javadalmazásukban mégis sokszor megelőzték a becsületes hivatású állami alkalmazottakat. A hóhér nem egyszer többet keresett, mint a tanító, vagy egy városi sebész. És ha nagy ritkán mégis fizetség nélkül maradt, humora a pesti hóhért akkor sem hagyta el.

Kövessen minket Facebook oldalunkon is!

Források: Arcanum.hu, Hungaricana.hu, Google.com