Bott Ferenc (Franz Bott) neve sokak számára ismerős lehet, mivel ő az október 6-ai megemlékezések egyik rendszeresen visszatérő szereplője, a “brünni hóhér”, aki a kilenc aradi vértanú nyakára tette a kötelet. Kevésbé ismert tény, hogy az aradi hóhér 1850 és 1861 között Pest város hóhéra volt, miközben az egész országban hajtott végre statáriális ítéleteket. Szinte egy véletlen folytán került Magyarországra, végül rokonai a XX. század első feléig az állami ítéletvégrehajtás és a budapesti állategészségügy meghatározó szereplői lesznek.

 Bár Bott Ferenc valóban az egykor morvaországi (ma Csehország) Brünn városából szegődik a császári csapatok mellé, valójában osztrák állampolgár volt, 1813-ban született a Bécs melletti Fünfhaus községben. Születési anyakönyvében a családnevét még a “Both” alakban jegyzik be, a hóhérral kapcsolatos hivatalos iratokban, majd halotti bejegyzésében azonban már a “Bott” verziót találjuk. Családtagjai is vegyesen használják a két változatot, ez része lehetett a hóhérok és rokonaik körében szokásos névzsonglörködésének, aminek okairól itt írtunk részletesen.

Bott Ferenc fiatalkoráról nem sokat tudunk, töredékesen ugyan, de életére majd csak az aradi kivégzések napjától látunk rá. Az biztos, hogy a család nem tartozott a bécsi hóhércsaládokhoz, ezért rejtély, hogy Bott Ferenc miért vonzódott a hóhéri hivatalhoz, amik a Habsburg Birodalomban szinte kizárólag dinasztiálisan öröklődtek.

Vélhetően ambícióitól hajtva a fünfhausi fiatalember 1837-ben elveszi a brünni hóhér lányát, amiből következtethetünk a Bott család társadalmi helyzetére, amennyiben a frigy nem ejtett szégyenfoltot Bott Ferenc becsületén. Tisztességes polgárok ebben az időben a hóhér háza felé sem pillantottak, nem beszélve a hóhérral történő bárminemű érintkezés helytelenségéről. 

Apósa, Franz Kotzurek brünni hóhér az 1830-as évek végén többször is járt Bécsben, mivel ő tanítja ki az ifjú Georg Hoffmant, aki apja halála után megörökli a bécsi bakóságot. A képzeletünkre hagyatkozhatunk csupán, de lehetséges, hogy Bott Ferenc az egyik ilyen bécsi utazás alkalmával ismerkedik meg Kotzurek mesterrel, majd követi őt Brünnbe.

A brünni évekről nem sokat tudunk, a kivégzések a városban ritkák, Bott Ferenc idejének nagy részét minden bizonnyal  a hagyományosan hóhérok által igazgatott sintértelepi munka köthette le. Megint csak a fantáziánk mondatja velünk, de lehetséges, hogy kívülállóként a családi üzletbe érkező Bott Ferencnek, aki  nem az anyatejjel szívta magába a dögnyúzást, kevésbé felemelő a sintér hivatal. 

Talán pont ezért csatlakozik Haynau seregéhez, bízva a kilátásban lévő számos halálos ítéletben, és az ezen keresztüli anyagi fellendülésben. Számításait azonban nem találja meg, a háborús Magyarországon az élelmiszerárak felszöknek, a hóhér és segédei a saját ellátmányukat is nehezen gazdálkodják ki járandóságukból, így 1849 szeptemberében Bott Ferenc felmentését kéri. A  folyamodványban az  anyagi szűkölködés mellett megjegyzi, tartós távolléte otthonról veszélybe sodorhatja biztos hóhéri állását Brünnben.

Két hetes felmondási idővel a kérelmet gazdái október 1-én elfogadták, így október 14-én Bott Ferenc visszatérhetett volna Brünnbe, talán soha meg sem ismerve az aradi vértanúk nevét. De a brünni hóhérnak az lett a sorsa, hogy neve örökre bekerüljön a magyar történelem lábjegyzetébe, amihez csak az a  véletlen kellett, hogy felmondási ideje alatt foganatosítsák  tizenhárom Aradon fogvatartott magyar honvédtiszt halálos ítéletét.

 Az aradi kivégzés napjáról szóló visszaemlékezések szinte mind említést tesznek a hóhérról, néhol talán a valóságnál színesebben számolva be a bakó ténykedéséről. Azt talán túlzásnak tarthatjuk, hogy Damjanich a hóhérral reggelizett, de az szinte biztos, hogy  a tábornok a kivégzés napjának hajnalán magához kérette. A korai viziten Damjanich a törött lábára tekintettel kíméletességre kérte a hóhért, amit az meg is ígért. Sőt, később a vesztőhelyre tartó szekérre is ő maga segítette fel a sérült katonát. Talán azt is elhihetjük, hogy  Damjanich többször is viccesen évődött a hóhérral, aki viszont igencsak feszélyezettnek mutatkozott a tábornok közvetlenségétől. A hóhér szorongása már Damjanich élcelődése nélkül is érthető lett volna, hiszen az egyszerű városi hóhérnak nyilván életében először kellett arisztokratákat és tábornokokat az életből kivezetni. 

A fennmaradt beszámolók szinte mind arról szólnak, hogy Bott Ferenc tisztelettel bánt a halálra ítéltekkel és szakszerűen járt el mind a kilenc végrehajtás során, csupán egy visszaemlékezésben beszélnek a hóhér ügyetlenségéről és kíméletlenségéről. Utóbbi konfabuláció jellemzője a mártírjainkhoz fűződő emlékezéskultúrának, miszerint azok végszenvedései a valóságtól eltérően, felnagyítva kerülnek be a köztudatba (Dózsa György, Hunyadi László).

Ezzel együtt nem beszélhetünk a hóhérok túlzott kegyeleti érzékenységéről, mivel hagyományosan őket illette a kivégzettek felsőruházata és kisebb ingóságaik, amiket vagy áruba bocsátottak vagy ereklyeként őrizgettek. Damjanich fehér köpenye is így szállt a hóhérra, amit fia elmondása szerint hűvös időben rendszeresen magára öltött, mikor hosszú vidéki küldetésre indult. 

Haynau táborszernagy, a bécsi udvar teljhatalmú ökle annyira elégedett volt a hóhér munkájával, hogy Bott Ferencet végül mégsem engedik haza, hanem Pestre rendelik, és előbb hadnagyi ranggal, majd Pest város hóhéri tisztségével jutalmazzák. Az Újépület mögött akasztja a statárium áldozatait, néha még azokat is, akik már messze járnak, mint például a szökésben lévő Kossuth Lajost és a vele együtt halálra ítélt 35 társát.

A kormányzónak és “bűntársainak” szimbolikus (in effigie) kivégzése 1851. szeptember 22-én zajlott Pesten. Ezekre különös  “kivégzésekre” kiemelt jelentőségű ügyekben került sor, amikor az állam demonstrálni akarta, hogy bizonyos bűnök nem maradhatnak megtorolatlanul, ezért az elítéltek megszemélyesített alakján vettek elégtételt. Így az említett napon a halálraítéltek helyett, csupán a nevükkel ellátott táblák kerültek az akasztófára.

Miután a bakó  a rendes ügymenet szerinti kivégzési ceremónia közepette a táblákat az akasztófákra szegezte, maga is 36 rendes akasztás után járó javadalmazást remélt, amit elsőre megtagadtak tőle. Bott Ferenc azonban nem hagyta magát és nekiment az elutasítóan fellépő osztrák katonai referensnek.

“Nem az én hibám, hogy önök nem tudják a kezembe adni, ami kivégzésnél a legfontosabb: a deliquenst. Nekem minden in effiqie végrehajtásért is egyenkint kijár a rendes taksa. A bitófa, a kötelek ára, a fejpénz, az akasztófáról való levétel szokott díja. Egy-egyért összesen 115 váltó forint. Kérem a pénzemet.” - mondta állítólag a hóhér, majd végül megkapta a 36-szoros fejpénzt.

Bott Ferenc ezt a csörtét ugyan megnyeri, de nem sokkal később a büntető eljárás költségeinek szabályai közé bekerül, hogy a nevek és ítéletek akasztófára függesztésének számától függetlenül, azokért csak egyszeres illetmény jár.  

A hóhér anyagiasságáról szóló történetek közé tartozik az is, ami szerint Bott Ferenc rendszeresen a vármegyei akasztófa dombján kapirgált, keresve azokat az aprópénzeket, amiket a kivégzettek lelki üdvéért volt szokás a vesztőhelyen eldobálni. De tudjuk még, hogyan kereskedett az aradi holttestekkel, amik közül többet a kivégzés napján a hóhér eladott, így azok végtisztességben részesülhettek, bár ehhez az üzlethez kellett az aradi várparancsnok engedékenysége is.

1861-ben, az önálló magyar igazságszolgáltatás helyreállításának évében végül a pesti hóhért menesztik. A bő évtizedes regnálása alatt Bott Ferenc félszáz akasztást hajt végre országszerte. Tévhit, hogy a pesti hóhérra csupán a politikai perekben elítéltek kivégzését bízták, miközben budai kollégája, Kornberger Mihály járt el a köztörvényesek esetében. A hóhér fennmaradt “bizonyítványaiból”, amiket a sikeres végrehajtások után kapott az eljáró hatóságoktól, azt látjuk, hogy köztörvényes vidéki betyárok akasztására is több alkalommal megbízást kapott.

Feltűnő hivatali egyenruháját, melyet egy fekete kabát, vörös mellény, nadrág és egy vörös tollas fekete kalap tett ki, még apósától a brünni hóhértól örökölte. Ismert volt szakértelme a fővételek terén, amit a monarchia távolabbi vidékeire szóló megbízások alkalmával volt lehetősége villogtatni.

Az 1861-es jogi kiegyezés után viszont semmilyen további kiegyezésnek nem ágyazott volna meg hivatalában tartani az aradi vértanúk hóhérát, aki nem mellesleg egy hadnagyi rangban lévő osztrák állampolgár.

Bott Ferencnek így mennie kellett, de mivel Brünnben éppen volt városi hóhér, Bécs mellett telepedik le, és lesz községi gyepmester, aki állatok orvoslásával is foglalkozik. 1863-ban és 1865-ben is sikertelenül pályázik a bécsi hóhéri állásra, így a következő hóhéri megbízás egyelőre várat magára.

Amit viszont Pesten hátrahagy, azok a fiai, József és Ferenc, akik az addigra egyetlen országos hóhérrá lett Kornberger Mihály szolgálatában állnak. Both József később a gyepmesteri telep állatorvosa, majd vezetője is lesz. Hét gyermeke közül többen is a Józsefvárosban eresztenek gyökeret, ahol az aradi hóhér leszármazottai a mai napig is élhetnek.

Bott Ferenc leghíresebb unokáját azonban mégsem Pesten találjuk,  Both Jozefina és férje 1891-ben alapítják a mai napig látványosságnak számító patinás bécsi Sluka cukrászdát, aminek Erzsébet királyné is gyakori vendége  volt. Gyaníthatóan a bécsi előkelőségek nem sejtették, hogy a hóhér unokája áll a Sacher-torták mögött, ellenkező esetben a közelébe sem ment volna egy magára adó bécsi szabó sem, nemhogy a törzsközönséget kitevő városi nobilitások. A hóhér szintén Ferenc nevű másik fia a dögtelepen megfertőződik és 1890-ben meghal, nála nem találjuk nyomát utódoknak.

De a Bott Ferenccel Pestre érkező rokonság közül a legérdekesebb és legfontosabb nem a hóhér valamelyik fia lesz, hanem feleségének unokaöccse, Kotzurek Ferenc, akit már kamaszként Brünnből Pestre hoznak. Jobban mondva Budára, ahol a budai hóhér mellett helyezik el. Először hóhérsegéd lesz, majd Kornberger halála után, 1876-ban ő lesz az ország egyetlen hóhéra. Kozarek Ferenc néven ő lesz a 19. század legismertebb magyar  ítéletvégrehajtója, sőt, az 1880-as győri fiaskó (erről itt írtunk) után a Kozarek név még bőven a monarchia határain túlra is eljut. Kozarek Antal, Kozarek Ferenc fia pedig 1929-ben lesz állami bakó.

De térjünk vissza Bott hóhérra, akinek 1869-ben fordul sorsa, amikor Seyfried brünni bakó meghal, és a régen várt hóhéri állást ott elnyeri. Visszatér tehát Brünnbe, ahol a városi hóhérság mellett monarchia szerte eljár katonákat akasztani, lévén megmaradt 1 csillagos „k. k. Justiz-Official“ minősége.

1875-ben még csak 62 éves, de egy kivégzésről szóló hírlapi tudósításban már aggastyánnak festik le.  Bár csak 70 évesen hal meg, életének utolsó éveiben 80 körülinek becsülik az életkorát, ha nagy ritkán bekerül egy-egy kivégzésről szóló tudósításba. Gyorsan romló fizikai állapota gyaníthatóan alkoholizmusával függhetett össze, ami később a halálához is vezet.

1883 májusában kéri nyugdíjazását, amit el is fogadnak elöljárói, még a bécsi és budapesti lapok is beszámolnak a hóhér visszavonulásáról. Az egykori szóbeszédek szerint az  alkaholizmus innentől még jobban eluralkodott a magányos bakón, akinek gyermekei és unokái ekkor már mind messzi városokban éltek.

 1884 január másodikán a Fröhlicher utca 37 lakói a rendőrséghez fordultak, mivel a házban lakó Bott Ferencet napok óta nem látták. A rendőrség emberei a helyszínre vonultak és egy lakatos segítségével bejutnak a hóhér lakásába, akinek élettelen testét az ágyon találják. Jól látható zúzódásai és törött bordái alapján felmerült, hogy a hóhért meggyilkolták. Később a halottkém és a nyomozók arra jutottak, hogy a sérüléseit a hóhér saját  magának okozhatta, részeg bukdácsolásai közben, amik végül belső vérzéshez vezettek.

Haláláról beszámoltak a bécsi, budapesti és brünni lapok is, kiemelve a hóhér aradi működését, szakértelmét, higgadtságát, valamint udvarias de szigorú fellépést a halálraítéltekkel szemben. És megidézték Bott Ferenc mondását is, ami valójában évszázadok óta minden üdvösségre vágyó hóhér mondása is volt:  „Ha én nem tenném, tenné más, én csak a kötelességem teljesítem.“

  Kövessen minket Facebook oldalunkon is!