Takács János rablógyilkost ma már nehéz lenne a világ legszerencsésebb emberének nevezni, bár volt az életében 22 óra, amikor ezt túlzás nélkül állíthattuk volna. Takács ugyanis azon kevesek közé tartozott, akik túlélték a saját kivégzésüket. Az 1880-ban megesett csodaszámba menő feltámadásról szóló beszámolók még a monarchia határait is túllépték. A szenzációs eszmélés azonnal számos jogi kérdőjelet vetett fel, de mivel Takács csak egy szűk napra csatlakozott újra az élőkhöz, a törvény képviselőinek nem kellett a már halottnak nyilvánított gyilkos sorsáról újra dönteni. A hivatalos vizsgálatok szerint senki sem hibázott, de ha alaposan körbejárjuk az esetet, látni fogjuk, hogy a „győri csudát” többen is megelőzhették volna.

Takács János és Gede Pál péri földművesek 1878. december 1-én Győr közelében gyilkoltak meg két sváb asszonyt, akik rövid kocsmai ismeretség után engedték kocsijukra a férfiakat.   

 „A tettesek a peéri korcsmában mulattak m. é. decz. 1-én, midőn a korcsmába betért az arra utazott két német nő: Kindler Mária és Skodler Mátyásné. Takács és Gede szóba állottak az asszonyokkal, mire ezek felhívták őket, hogy üljenek fel kocsijukra. A kocsin Takács elől ült az egyik asszonnyal, Gede hátul a másik asszonnyal. Egy jeladásra mind Takács, mind Gede megtámadta a mellette ülő asszonyt. Ezek leugrottak a kocsiról, segítségért kiáltottak; Takács és Gede utánuk rohant s késszúrásokkal meggyilkolták, azután pedig kirabolták őket. Takács kése nem fogott, mire ez Gedét hívta segítségül. Az asszony, kibe Takács szúrt, véresen feltápászkodott, kegyelemért könyörgött, de Takács biztatta Gedét, hogy csak szúrja le, s ő leszúrta, vagy harmincszor az asszonyba mártva kését. Gede 25, Takács 24 éves, kath. vallásúak, földművesek.”

 Egyes újságok azt is tudni vélték, hogy az asszonyok fejét levágták. Bármennyire is szörnyűen hangzik a gyilkosság, az eset nem különösebben rázta meg a katasztrofális közbiztonságtól amúgy is szenvedő országot. Takácsékról a fővárosi lapok csupán rövid mínuszos hírben számoltak be, de a vármegyei lapok sem tálalták bűnügyi szenzációként az asszonyok tragédiáját. Takács és Gede a gyilkosságok után visszament a kocsmába ahol véres bankókkal próbálták rendezni számlájukat, amivel nem alaptalan gyanakvást ébresztettek a kocsmárosban. A csapláros értesítette a hatóságokat, a mulatozó gyilkosok így a kocsmából egyenesen a győri megyeházára kerültek, ahol mindent be is vallottak. „Csak akasszanak föl, nem kell nekünk más!” – mondták első kihallgatásukkor. Annyira egykedvűen álltak az eljáráshoz, majd fogadták a halálos ítéletüket, hogy elmeorvosi vizsgálatukat rendelte el a bíróság. Az elméjük ugyan épnek bizonyult, testüket viszont a fogság alatt megtámadta egy kellemetlen kórság: a börtöngörvély. Ez a tuberkulózis okozta nyirokragály Gedének a belső szervein pusztított, amibe 1879 nyarán a börtönben bele is halt. Takácson a betegség a fültőmirigyet, a nyak és áll alatti mirigyeket támadta meg. Ettől azokon daganatok keletkeztek, amelyek közül néhány „tyúktojás-nagyságú” volt.  Ezekkel a jól látható daganatokkal a nyakán várta Takács az 1880. április 13-ra tervezett akasztását. A kivégzés körüli első bonyodalmak a bakóval kezdődtek, mivel Kozarek hóhér sürgönyözött, hogy nem ér időben Győrbe, így az akasztás 14-re tolódott. Dr. Tauber Károly védőügyvéd a halasztást fölhasználva táviratilag őfelségéhez fordult kihallgatást kérve, amit azonban az udvari kancellária visszautasított. Azt üzenték az agilis ügyvédnek Bécsből, hogy kegyelmi kérvényét írásban terjessze elő. Dr. Tauber azt be is nyújtotta, de az írásbeli ügymenethez nyilván több időre lett volna szükség, mint amennyit a halasztás 24 órája engedett.  A halasztás híre tovább fokozta az akasztást 20 éve nem látott városban az izgalmakat. Aki viszont egyáltalán nem tűnt izgatottnak, az maga Takács János volt. Nyugodtan hallgatta végig a halálos ítélet végső kihirdetését és kegyelmi folyamodványának elutasítását.  Takács ezután a siralomházba került, ahol utolsó látogatója édesanyja volt. Végül rendben megérkezett Kozarek Ferenc bakó, akinek segédei addigra a Megyeháza udvarán felállították a bitófát. A kivégzés reggelén a vesztőhelynek kialakított kis udvaron megjelent az államügyész, a védőügyvéd, a kirendelt bíróság, a lelkész és 10 tanú is. Hivatalból kirendelve jelen volt még Dr. Sikor József, győri törvényszéki orvos és egy kollégája. Röviddel 8 óra után elővezették Takács Jánost is.

 „A siralomházból a delinquenst hat fegyveres kísérte a bitóhoz, oldalán Mladoniczky lelkészszel. A bitófát s a hóhért közömbösen nézte végig s aztán merev tartással megállt a törvényszék tagjai előtt. Felolvasták előtte a halálos Ítéletet s tudatták vele, hogy az rögtön végre fog hajtatni. Mikor a törvényszéki bíró azt monda, hogy kegyelem számára csak Istennél van s az elítéltet átadta az ügyésznek, Takács megtört arccal, gyenge hangon így szólt: „Istennel már kibékültem, kérem a tekintetes urakat is, bocsássanak meg, ha valamit vétettem.”  Akart még egyebet is mondani, de Németi ügyész intésére a hóhér jelt adott segédeinek, ezek az elítéltet megragadták, kezeit megkötők, a kötelet lábain áthúzták, a hurkot a nyakba fektették s a testet kinyújtották. Az elítélt szava rögtön elállt, arca violaszínű lett. Kozarek zsebkendőjével befödte az arcot, lezárta a szempillákat s másfél percig várt. Aztán leszállt a bitó-lajtorjáról s jelenté az ügyésznek, hogy műtétét befejezte. „

 Dr. Sikor József kirendelt törvényszéki orvos beszámolójából azt is megtudjuk, mi történt Takács Jánossal miután Kozarek hóhér elvégezte feladatát. 

 „A hóhér igen gyorsan és jól végezte el munkáját, úgy hogy 3 perc múlva az egész jelenlevőség mindegyike azt mondta, hogy ezt ugyan szükségtelen orvosilag megvizsgáltatni, meghalt az jól. Mintegy 8 perc múlva a királyi ügyész engem mint hivatalosan oda rendelt törvényszéki orvost arra szólított fel, hogy vizsgáljam meg a kivégzett hulláját, és mondjam meg, vájjon meghalt-e vagy él?...

 Felbontottam először is a test öltözetét, a szűrféle szövetből álló rabdolmányt, mely jól össze volt gombolva, azután mellényét és ingét. Vizsgáltam először a légző szerveket, tapasztaltam, hogy a mellkas és a borda közötti izmok nyugodtak, mozgáshiányuk teljes, úgy a hasfalak is, tehát a tüdők hűdése beállott. Azután vizsgáltam a vérkeringés életmiveit, a szívlökés helyét az 5—6, úgy a 6—7-ik borda között, és miután legkisebb jelét a szívműködésnek fölfedezni nem lehetett, tovább vizsgáltam a szív egész tompulata tájékát, de sehol semmi nyoma a szívműködésnek nem mutatkozott...

 Mindezen tünetek egybe vetésével kimondottam azt, hogy a halál beállt. Mintegy 3 perc múlva újra felszólított a királyi ügyész, hogy még egyszer újból megtegyem e vizsgálatot; mire én odamenvén a hullához, ugyanazon kísérletekre vittem véghez, mint először, és ugyanazon tüneteket tapasztaltam, csakhogy a szemek összenyomott látái egy kissé kezdettek eltérni a tojásdad alaktól, és gömbölyűbbek voltak, mint 3 percz előtt. Erre ismét kimondtam a kérdező királyi ügyésznek, hogy a halál beállott….

 Ekkor levették a testet a bitóról, és az e célra oda rendelt városi tetemszállító kocsira helyezték, és vitték a közkórházba. Én, ki jelen akartam lenni a holttest elhelyezésénél, siettem, hogy azzal egyidejűleg érkezhessem oda. Ekkor láttam, hogy a tetemszállító kocsi a néptömegtől menekülni óhajtván, oly sebes vágtatva jött a rossz kövezeten, hogy én attól féltem, hogy a test kidobatik a kocsiból. Egyik orvostársam pedig, a ki velem jött, azt mondá: „Csuda lesz, ha föl nem ébred a halott ilyen életmentő kísérlet után”….

 Midőn levették a testet a kocsiról, szája sebzett és hörgést hallatott, légzési kísérleteket tett. A boncterembe vitettem tehát, hol reám a gimnázium fizika-tanára várakozott, hogy a testen azon kísérleteket megtegyük, a melyek a hullán a kihűlés előtt annak izommozgását a villanyfolyam hatására létrehozzák. Azonban egy pillanatra érintettem csak a szívgödör-tájékot és azonnal észrevettem tapintás által, hogy a szív, bár igen gyöngén, de működik. A hallgatózás még inkább bebizonyitá a dolog valóságát…

 Legegyszerűbben lehetett volna ekkor véget vetni a botránynak azáltal, ha az erősebb villanygép sodronyát csak egy pillanatra oda értetem a beteg halántékához; ez által azonnal valódi hűlt tetemmé vált volna, a melyet csak az utolsó Ítélet trombitája ébreszthetett volna föl. Ezt megtehettem volna úgy, hogy kívülem és a tanár úron kívül senki sem tudja meg, de az a bakó szerepe lett volna, erre pedig mindenki inkább vállalkozhat, csak orvos nem.

Ezután mintegy 10 percz múlva már az orsó ütér lüktetései is észlelhetők voltak, sőt a légzési kísérlet mindig sikeresebb lett. Élt így az életre ébredt akasztott ember 22 óráig az akasztás után, míg agyi hűdés következtében másnap reggel 7 órakor elhalt…

 A mi az életre való visszatérést illeti, az, véleményem szerint, akkor is megtörtént volna, ha a hulla még félóráig lógva marad. Egyik ok, minek az ébredés tulajdonítható, a mirigydaganatok a nyakon és az áll alatt, amelyek mint ruganyos és puha testek meggátolták azt, hogy a kötél a fejüteret és a torkolati viszeret erősen megnyomja. A másik ok volt azon legügyesebben alkalmazott ébresztő kísérlet, midőn a halottaskocsi a rossz kövezeten vágtatva hozta a hullát, és annyira megrázta, hogy a legügyesebben alkalmazott élesztési kísérlet sem tehette volna jobban.

Nem lehet tehát senkit kárhoztatni ez eseményért mást, mint a rendszert, a mely az orvostól ily esetekben lehetetlenséget kíván, azt, hogy mondja meg a bitófán függő kivégzettről, vájjon él-e vagy meghalt? Pedig a tudomány rég megállapította az ilyen kívánság helytelenségét és kimondotta, hogy az akasztottakról, vízbefúltakról és újszülöttekről nem lehet minden kétséget kizáró teljes bizonyossággal megállapítani a halált.

A rendszer ezen hibáját rótta meg e hó 16-án tartott gyűlésében a bécsi orvos-egyesület is, a melyen a birodalom legnagyobb orvosi tekintélye, Billroth tanár kinyilatkoztatá, hogy az ily esélyekért az orvost felelősség épen nem érheti. „

 Az orvos szerint tehát a nyak daganatai és a testre életmentően ható erős rázkódás együttesen vezetett Takács eszméléséhez. Mindemellett a doktor egyenesen orvosi lehetetlenségnek tartotta akasztott ember esetében a halál teljesen bizonyos kimondását. Sikor doktor a rendszer hibáztatása mellett még olyan erősen túlzónak ható kijelentést is tesz, hogy szegény Takács akkor is életre kelt volna, ha még fél órát lógni hagyják a bitófán. A beszámoló érdekes részlete az is, ahogyan a zötykölődő Takács testét látva egy orvostárs megjósolja a hulla ébredését. És végül a „birodalom legnagyobb orvosi tekintélye” mondja ki, hogy az orvost hibáztatni nem szabad. Bármennyire is Sikor doktor beszámolóját kellene a leghitelesebbnek elfogadnunk, abból fontos részletek maradtak ki. Az egyik ilyen részlet a hullán előzetesen engedélyezett „villamossági kísérlet”. Bierbauer Lipót, bencés tanár, villamos készülékével a hullaházban várta Takács testét, hogy annak elektromos stimulációjával kísérleteket végezzen rajta. Az Orvosi Hetilapban leközölt hivatalos jegyzőkönyv részletei arra utalnak, hogy a kísérleteket el is kezdték: „A kocsiról leemelés alkalmával, különösen a szájon légzés jelei látszottak, melyek levetkőztetés és asztalra fektetés közben egészen nyilván, valók lettek, mit villamosság alkalmazása még fokozott.” 

 Az elektromosság élettani hatásairól szóló cikkek még évtizedekkel később is említik Takács feltámadását, mint az újraélesztések egyik legkorábbi véletlen esetét. Az orvos fenti beszámolójából viszont egy egészen ellentmondásos történetet olvashatunk ki, amiben a kísérletek megkezdéséről szó sem esik. 

„Midőn levették a testet a kocsiról, szája sebzett és hörgést hallatott, légzési kísérleteket tett. A boncterembe vitettem tehát, hol reám a gimnázium fizika-tanára várakozott, hogy a testen azon kísérleteket megtegyük, a melyek a hullán a kihűlés előtt annak izommozgását a villanyfolyam hatására létrehozzák.”

 Ha a doktor már a halottaskocsinál úgy látta, hogy Takácsban van élet, miért a boncterembe vitette tovább, mikor a kísérletet egy holtesten tervezték végezni és nem egy haldoklón? Miért nem a kórháznak olyan részébe helyezte el egyből, ahol Takácsot később amúgy is ellátták? És miért hallgat a kísérletről? Azt állítja, hogy a „villanygéppel” Takács halálát okozták volna, amire végül csak etikai okokból nem kerítettek sort. A jegyzőkönyv szerint viszont a több orvos jelenlétében megkezdett elektromos stimulációt követően az egyre erőteljesebb életjeleket mutató Takácson a kísérletet felfüggesztették, majd Schmidt József sebész-gondnok vitette betegszobába. Tehát nem igaz, hogy ha mégis megölik Takácsot a boncasztalon, annak a doktoron és Bierbaueren kívül más tanúja nem lett volna.  Ha rá akarunk jönni mit akart a doktor leplezni ezekkel a nyilvánvaló csúsztatásokkal, vegyük előbb sorra mi vezetett ahhoz, hogy a Sikor doktor neve alatt megjelenő fenti beszámolónak az újságokban meg kellett jelennie. 

A doktor szerencsétlenségére ugyanis Kozarek még a városban van, mikor híre megy a feltámadásnak, így a pesti vonat indulása előtt a hóhért még épp elérik az újságírók. A megdöbbent Kozarek pedig elmondja, hogy a törvényszéki orvos kapkodásában látja a fiaskót gyökerezni.

„Kozarek kijelentése szerint Takács feltámadásának egyedüli oka az, hogy nagyon rövid ideig függött. Az ő rendszere harmincpercnyi függést kíván a halál konstatálása után, mert különben az idegek és izmok életereje nem hal el egészen. Ez pedig okvetlenül szükséges az akasztás sikeréhez. Takácsnál a nyak rendkívüli daganata és duzzadtsága miatt talán még a rendesnél is hosszabb függésre lett volna szükség, s épen ezért komoly előterjesztéseket tett az orvosnak, mikor a test leemelését ajánlotta az államügyésznek. Később azonban az államügyész rendelte el a levételt, s neki már nem mondhatott ellent.”

 Tehát a hóhér azt állította, hogy az ő intelmei ellenére, a szükségesnél hamarabb került le a test a bitóról.  Ennek az információnak a birtokában az akasztásnál jelenlévő hatósági tanúkat újra kifaggatják az újságírók, és délutánra már fontos mozzanatokkal egészülnek ki a délelőtti tudósítások.

„Dr. Sikor felbontotta Takács ruháját, szívére tette kezét, kinyitotta szemhéját és kinyilatkoztatta, hogy meg van halva, erre a bizalmi férfiak egy része eltávozott és távozni akart az orvos is, de a királyi ügyész visszaszólította, hogy a hullát még egyszer nézze meg: vajon a halál bekövetkezett-e csakugyan. Az orvos még egyszer felnyitotta a szemhéját és újból kinyilvánítván, hogy meg van halva, gyorsan távozott, a királyi ügyész pedig azonnal elrendelte a hulla levételét. Mindezen itt elmondott aktusok oly gyorsan, mondhatni ideges gyorsasággal hajtattak végre, hogy, mint egy szemtanú állítja, 8 óra 20 perckor Takács már a bitófa alatt feküdt pokrócokkal betakarva. A jelenlevők nyilatkozatai szerint Takács legfeljebb 5 percig, némelyek szerint 7 percig, sőt mások szerint meg 5 percig sem, függött a bitófán. Elmondottak alapján kétségtelen az is, hogy a halál constatálása lehető felületesen, az actus fontosságának nem megfelelő higgadtsággal és óvatossággal történt, úgy, hogy alig tévedünk, midőn azt állítjuk és állítja a közvélemény, miszerint a bekövetkezett botrány oka ebben fekszik. „

 Az idegesnek látszó törvényszéki orvos szinte menekül az akasztófa mellől. Az ügyésznek kell marasztalnia, amikor a távozó tanúkkal együtt próbálja elhagyni a vesztőhelyet. A legmagasabb irodalmi és szellemi körökben mozgó humanista doktor, - akinek a híres irodalomtörténész Toldy Ferenc volt az apósa – aki maga is publicista és szépíró, úgy tűnik, nehezen bírja a legszörnyűbb földi igazságszolgáltatásban rá osztott szerepet. A kivégzéseken gyakori a látványhoz és légkörhöz nem szokott hivatalos személyek rosszulléte vagy idegi krízise. Még a kirendelt katonaság soraiban is megesett, hogy egy baka ájultan csuklott össze. Ilyesmi bárkivel előfordulhatott. Bárkivel, de nem Sikor Józseffel, a szabadságharc egykori főhadnagyával, aki végigharcolta Arad és Temesvár ostromát, aki elsőnek érte el az aradi vár kapuját, és aki egymaga több halált látott, mint Kozarek az apjával és nagyapjával együtt. A doktor az akasztófa mellől nem könyvtára magányába menekülne idegei nyugtatására, hanem barátjához, aki egy boncteremben vár rá. És akinek ajándékot ígért, meleget, frisset, csak gyorsan le kéne már venni a bitófáról…

 „Ekkor levették a testet a bitóról, és az e célra oda rendelt városi tetemszállító kocsira helyezték, és vitték a közkórházba. Én, ki jelen akartam lenni a holttest elhelyezésénél, siettem, hogy azzal egyidejűleg érkezhessem oda.”

 Az orvos itt igazat mond. A látszat ellenére pont, hogy Takács szederjes hullája elé siet, és nem az elől menekül. Bierbauer Lipót bencés tanárral - aki a doktor szellemi jó barátja, a Győri Ismeretterjesztő Egyletben felolvasótársa és a Győri Közlönyben szerzőtársa - együtt járták ki a hatóságoknál, hogy elektromágneses készülékével a tudós a holtesten az izom mozgásait tanulmányozhassa. A talán soha vissza nem térő alkalomhoz azonban a hullának még a „kihűlés” előtt a boncterembe kellett érnie. Csakis ez lehetett Sikor doktor ideges kapkodásának az oka. Persze a doktor beszámolója ezt az összefüggést próbálja leplezni. Sőt, az ellene felhozott vádaknak éppen ellenkezőjéről beszél: „3 perc múlva az egész jelenlevőség mindegyike azt mondta, hogy ezt ugyan szükségtelen orvosilag megvizsgáltatni, meghalt az jól.” Az orvos szinte azt sugallja, nemhogy gyorsan végezte dolgát, szinte rajta múlt, hogy 3 perc után nem vették le Takácsot a bitóról.  Azt már elhallgatja, hogy a hóhér nem hajlandó levenni a testet az első vizsgálat után (8 perc). Kozarek később azt nyilatkozta, hogy a második vizsgálat után (12 perc) viszont már nem mondhatott ellent az ügyésznek. Kozarek vallomása szerint az államügyész és orvos túlságos sietsége okozta a bajt. És miért nem hallgatnak a hóhérra? Kozarek szerint, azért nem mert még nem volt „pallosjoga”. Ezzel a hóhér arra céloz, hogy ő a több évszázados szokásjog alapján az előző hóhér (Kornberger Mihály) halála után, mint annak az ügyesebb segédje lépett a bakó helyébe, hivatalos kinevezéssel nem rendelkezett. A hóhér dinasztiából származó Kozarek Ferenc az utolsó, aki ilyen módon válik hóhérrá, majd az első lesz, akit az állam nevez ki. A következő évben kérvényezi kinevezését, amit 1881 augusztusában eskütétellel szentesítenek.

A későbbiekben kialakuló egymásra mutogatásban majd a szakmai önérzetében sebzett Kozarek az alábbi rövid nyilatkozatot teszi közzé: „Született irigyeim, orvoskollégáim azzal gyanúsítanak, hogy nem jól akasztottam Takács urat. Legyenek meggyőződve, ha én végzek ki valakit, az csak úgy meg van halva, mintha versenytársaim gyógyították volna ki.” 

De miből is állt pontosan Kozarek hóhér feladta? Ebben az időben a Habsburg Birodalomban már modern cölöp- vagy oszlopakasztófákat használtak, ami állítólag az aradi vértanúkat akasztó későbbi pesti hóhér, Bott Ferenc saját invenciója nyomán született meg.  Magyarországon az 1870-es évektől a halálbüntetés legutóbbi eltörléséig kizárólag már csak ilyen oszlopakasztófákon hajtottak végre halálos ítéleteket.  

 Ahogy az a képeken is jól látható, maga az akasztófa egy 2-2,5 méteres faoszlopból, egy lépcsős fellépőből (zsámoly) és egy létrából állt. Az oszlop tetejébe masszív nikkelezett kampót csavartak, az aljára pedig egy csigát.

A bokánál és csuklónál összekötözött elítélt ezen a zsámolyon várta, amíg a hóhér a kampóról lelógó kötélhurkot a nyakába akasztotta.

A hóhér jelzésére a zsámoly elvétele után, vagy a lábakhoz vagy a csuklóhoz kötött, az oszlop alján lévő csigán átvezetett kötelet a segédek meghúzták.

 A test és a gerincoszlop így teljesen megfeszült, a nyaki erek és a légcső pedig a kötél nyomása alá került. Innentől a végrehajtás folytatásának két metódusa is ismert. Az egyik módszer, ha a hóhér az első csigolyát (atlas) a másodikról leemelve a nyakat „kitöri”. A gerincagy sérülése ez esetben biztos halált okozott. A másik módszer a fej erővel történő folyamatos előre nyomásával a fulladás és az agyi vérpangás előidézése. A csigolyák szétfeszítése azonnali eszméletvesztéssel és légzésbénulással jár, de a szívhalál csak percek múlva áll be. A fojtásos, technika esetében is 10-20 perc múlva állhat csak be a szívhalál, de az eszméletvesztés itt is szinte azonnali. Vajna Károly a Hazai régi büntetések (1907) című könyvében így írja le a fojtásos technikát: „A hóhér az elítélt fejének előre nyomása után mindkét kezének négy ujjával állát tartja, hüvelykével pedig egyidejűleg szemhéját fogja le.”

 Vajna Károly könyvében arról is ír, hogy értesülései szerint Kozarek a nyak kitörésének technikáját alkalmazta, bár pont a győri eset kapcsán vannak ezzel kapcsolatban a szerzőnek kétségei. Azt biztosan állíthatjuk, hogy Takácsnál a fojtó módszert kellett alkalmazza, máskülönben Sikor doktor nem tudott volna annyira kapkodni, hogy Takács János bárhogyan is vissza tudjon rázkódni az életbe. Az akasztásokról szóló részletes hírlapi beszámolóknak köszönhetően azt látjuk, hogy Kozarek hóhér működése nagy részében valóban a nyaktörést gyakorolta. A győri esetig viszont, a hóhérsága első négy évében történt 17 akasztásnál még a fojtásos technikára utalnak a hóhér mozdulatai. Ezzel együtt nem kell kételkednünk abban, hogy Kozarek Győrben jól végezte a munkáját, az azonban biztos, hogy ha már ott is a valamivel nagyobb rutint és fizikai erőt igénylő módszerrel akaszt, Takács János biztosan nem éli meg a másnapot.

Így viszont mindenki szerencsétlenségére a nyaki daganatok miatt a kötél mérsékelt fojtó hatása a nem elegendő ideig történő függéssel elég volt ahhoz, hogy Takácsba valami kis élet szoruljon vissza. Ráadásul egy olyan orvos mondta ki idő előtt a halálát, akinek érdeke volt, hogy a test minél hamarabb tudományos kísérletezések tárgyává válhasson. Persze nem nehéz azt sem kitalálni miért sietett annyira a kocsis. Semmi sem indokolta, hogy 1880-ban egy kisvárosi hullaszállító kordé száguldozva szelje át a várost. Ha csak nem egy erre adott utasítás, ami mögött szintén az orvost sejthetjük. De Sikor doktor újra a találgatások elé siet, amikor azt állítja, hogy ő maga aggódott legjobban a kocsi tempója miatt: „Ekkor láttam, hogy a tetemszállító kocsi a néptömegtől menekülni óhajtván, oly sebes vágtatva jött a rossz kövezeten, hogy én attól féltem, hogy a test kidobatik a kocsiból.”

Nem valószínű, hogy szegény Takács hulláját bármilyen néptömeg kergette volna, az viszont biztos, hogy a doktor ablaka alatt négy nappal a kivégzés után már tömegek álltak. Hiába mondja ki rendkívüli közgyűlésén a Bécsi Orvosi Társulat, hogy az orvost hibáztatni nem szabad, a felbolydult győri polgárság éjszaka macskazenét ad a doktornak. A mára már kihalt macskazenélés intézménye annyit jelentett, hogy macskák nyávogását utánozva, vagy más fülsértő hangszerekkel valamely gyűlölt személyt a saját lakása előtt nyilvánosan kigúnyoltak. A doktor háza előtt összeverődött tömeg szétoszlatására még katonaságot is kellett küldeni. Úgy tűnik a balul elsült kivégzések nyomán feltámadó népharag nem csak a  középkorban fordult elő. Voltak idők, amikor a tömeg meglincselte a hóhért, ha az hibázott a nyilvános exekúció során. Sikor József szerencséjére a XIX. század végére a lincselés macskazenévé szelídült ugyan, de a doktornak még évekig viselnie kellett az élcelődő megjegyzéseket.

A győri polgári elit ezzel szemben védelmébe veszi a megszámlálhatatlan városi tisztséget viselő doktort. A győri újságban megjelenő közleményükben hazugnak és erkölcstelennek nevezik azokat, akik rárontanak az orvosra, a közügyek élharcosára, az erkölcsös hazafira és nem mellesleg a köznyomor ellenségére. A közlemény hazugságnak nevezi a macskazenét, amiről ellenben két országos napilap is beszámolt. Nyilván valóan a győri emberek közfelháborodását nem a rablógyilkos iránt érzett részvét táplálta, hanem a Takácsot is megillető tisztességes eljárás iránti igény. Az emberek, akik egy héttel korábban még tiltakoztak, amiért a város közepén készültek Takácsot felakasztani, végül a Takácstól elvett végtisztesség miatt vonultak utcára. A közmegvetés tárgya pedig a hóhér által megnevezett két felelős, Sikor doktor és Némethy Ernő államügyész.

Ilyen a városban a hangulat, amikor megérkezik Kozma Sándor királyi főügyész, hogy kihallgassa az érintetteteket és megtalálja a felelősöket. A minden bizonnyal Mikszáth elbeszélésbe illő vizsgálat végén végül a főügyész azon veri el a port, ahova a por amúgy is való: a győri flaszteren. 

„A győri kivégzés ügyében megindított hivatalos vizsgálat kiderítette, hogy vádolni tulajdonképpen senkit nem lehet; az ügyész kétszer konstatáltatá a halált, tehát kötelességét teljesítette. Kozarek egészen rendesen végezte el a kivégzést, s a törvényszéki orvos dr. Síkor, a beállott kimúlás minden jeléből konstatálhatta a halált. Hogy Takács a kivégzés után mégis életre ébredt, annak nemcsak az volt az oka, hogy kevés ideig hagyták függni, de különösen az, hogy míg a börtönből a kórházba szállították, a hosszú, döcögős utón a kocsi fölrázta, a gyors hajtás pedig rohamosan erőltette tüdejébe a levegőt s késztette vérét a keringésre. Ehhez járult még, hogy Takács rendkívül erős testalkatú ember volt s nyakától, illetve a légzőszervek teljes elzárásától daganatok tartották vissza a kötelet….”

 Kozma vizsgálata tehát sokkal inkább fókuszált arra, hogy Takács mitől éledhetett fel, mintsem arra, hogy ez miért történhetett meg. A főügyész nem lehetett könnyű helyzetben. Árnyékot vetett volna a királyi igazságszolgáltatás intézményére, ha az ország egyetlen bakójának felelőssége felmerül. Nem mellesleg Kozma és Kozarek baráti viszonyban voltak, a hóhér büszke volt kettőjük közeli nexusára. Érthető okokból szintén kellemetlen lett volna az egykori szabadságharcos hazafit, a köztiszteletben álló tudóst és írót elmarasztalni. A jelentéssel úgy tűnik nem mindenhol voltak elégedettek, mivel az igazságügy-miniszter később az országos közegészségügyi tanácsnál érdeklődte meg, hogy akasztás esetén valóban nehéz helyzetben lehet-e egy törvényszéki orvos a halál beálltának megállapításakor. Az igazságügy-miniszter mellesleg két évvel korábban a nyaktiló bevezetését terjesztette elő, amit a képviselőház el is fogadott, de a főrendiház elutasított. Szerencsére Pauler Tivadar igazságügy-miniszter a hézagos macskaköveken túllátva levonja a tanúságokat és pár hónap múlva a győri eseteket megelőzendő utasítást ad ki a halálos ítéletek végrehajtásához. 

„Még a 3-ik §-ban előirt intézkedést is megelőzőleg, köteles a kir. ügyész az elítéltet a börtönorvos által megvizsgáltatni, a végből, hogy nincs-e ez oly testi állapotban (súlyos betegség, erős daganatok a nyakon stb.), mely az Ítélet végrehajtásának akadályul szolgálhatna.”

 „A kivégzettnek hullája azon időponttól fogva, melyben a törvényszéki orvos a segéd-orvossal egyetértőleg a halál bekövetkeztét határozottan constatálta, még 30 perczen át a bitófán érintetlenül hagyandó, s csak ezután, újabb orvosi vizsgálat megtörténtével, emelhető le a bitófáról; két óra lefolyása előtt azonban azon épületből vagy zárt helyről, ahol a kivégzés történt, el nem szállítható, sem pedig fel nem bonczolható.”

 A főügyész jelentésével szemben az igazságügy-miniszer utasításai implicite az orvos felelősségére utalnak több ponton is. Ezt legjobban akkor látjuk, ha megnézzük mi nem történt volna, ha a fenti rendelkezés már korábban megszületik.

 - A börtönorvos Takácsot a nyaki daganatai miatt nem engedte volna akasztásra.

- Sikor doktor egyedül nem mondhatta volna ki a halál beálltát.

- Sikor doktor nem kezdeményezhette volna a test levételét 8-10 perc után.

- A még meleg testtel nem száguldhattak volna el, hogy Sikor doktor barátjával azon kísérleteket végezzen.

 A börtönorvosról még az akasztás előtt említést tesznek néhány alkalommal az újságok, mikor például beszámolnak arról, hogy Takács nyaki limfómáit az orvos „lecsapolta”. Vagy amikor Takács végrendelkezése során egy óraláncot hagy a vele mindig jól bánó doktorra. Nincs okunk kételkedni a börtönorvos jóindulatában, de jogosan merülhet fel a kérdés, amire a későbbi miniszteri rendelet is utal: miért engedték daganatai ellenére Takácsot az akasztófa alá? (A boncolási jegyzőkönyvből kiderül, hogy a daganat pungálása miatt azon vágott sebek is voltak.) Ismerjük Batthyány Lajos történetét, amikor a miniszterelnök a nyakán ejtett sebekkel érte el, hogy a számára megalázó kötélhalál helyett sortűzzel végezzék ki. Rendelet nélkül is erkölcsi univerzálénak számított, hogy a nyakán beteg vagy sérült embert nem teszik ki az akasztás procedúrájának. Lehetett bármilyen presszió a börtönorvoson? Lehet, hogy a törvényszéki orvos beszélte rá a börtönorvost, hogy Takács akasztását ne akadályozza etikai aggályokkal? Ezt teljesen kizárhatjuk. De csak az után, hogy egy győri almanachban megtaláljuk ki is volt a börtönnek a korábban név nélkül emlegetett orvosa.:

Miután híre ment a városban, hogy Takács még életben van, kíváncsiskodó tömegek indultak a kórház felé. A kórházigazgató egynémely városi nobilitásnak saját maga mutatta meg a külön kis helyiségben őrzött Takácsot. Köztük Némethy Ernő királyi ügyésznek, aki pár órával korábban maga rendelte el Takács testének levételét a bitóról. Miután az ügyész saját szemével látta a félholt Takácsot a kórházban, sürgönyben Pauler Tivadar igazságügy-minisztertől kért további utasításokat. Pauler minisztert a képviselőházban érte utol a távirat, amitől állítólag igen indulatos lett. Rövid tanácskozás után megüzente, hogy az akasztást nem kell rögtön megismételni, a marasztalt Kozarek hóhért pedig küldjék haza. Ezután Pauler a bécsi udvarhoz fordult direkciókért, ahonnan maga Ferenc József császár üzente meg, hogy „elégséges ha valakit egyszer kivégeznek, ha lehet tartsák életben.” Tauber Károly védőügyvéd szintén őfelségéhez táviratozott azonnali kegyelmet kérve, de választ ő már nem kapott. Takács János sajnos nem tért annyira magához, hogy értesüljön a császári figyelemről, másnap reggel 7 óra 12 perckor tüdővizenyő következtében meghalt.

Utolsó óráiról több verzióban is találunk beszámolókat. Egy fennmaradt jegyzőkönyv csak annyit ír, hogy „Takács eszméletét nem nyerte vissza teljesen, habár szemét többször felnyitotta és tagjait mozgatta. Estefelé őrjöngési roham lépett fel nála, ami miatt lekötözték őt.” Az ennél színesebben beszámoló újságok szerint Takács délben levest evett majd elaludt. Estefele görcsös rohamok jöttek rá, az ágyából felugorva nekiment ápolóinak, a hajukat tépte és egyiküket meg is harapta. Miután lekötözték, lázas vergődései közt azt tudakolta a pokolba vagy a mennyországba jutott-e? Morfium injekcióval sikerült megnyugtatni, és csak hajnalban eszmélt fel újra. „Akkor megkérdezték tőle vizet vagy tejet kíván e? A beteg vizet választott s a tejre csak intett, hogy nem kell, majd érthetően mondá: később. Érverése egyre gyengébb lőn. 7 óra 12 perckor néhányat vonaglott és tüdővizenyő következtében iszonyú szenvedés után meghalt.”

Már a kivégzés napján több részre szakadt az ügyben megszólaló jogértők tábora. Voltak, akik Kozma főügyésszel egyetértve úgy gondolták, hogy Takácson formailag a kivégzés végbement, ő többé az asszonyok gyilkosságában el nem ítélhető. Ugyanerre jutottak annak az érdekes gondolatkísérletnek a hívei, akik szerint mivel Takács már halottnak volt nyilvánítva, azért sem büntethető mert többé nem alanya a jognak, csupán olyan „fizikai lény” mint az állatok. Erre válaszul a tetszhalált hozták fel példának, ahol utólag semmissé válik a halotti bizonyítvány. Az érvelés szerint Takács esetét is csak egy tetszhalálnak kell tekinteni és újra kell akasztani. Ezt a császári kegyelemmel majd Takács halálával teoretikussá váló vitát követte egy másik, ami magáról a halálbüntetésről zajlott. A felvilágosodás óta folyamatosan erősödő halálbüntetés ellenes törekvéseknek hatására a korban hatályos Csemegi-kódex már a halálbüntetés lehető legszűkebb körben történő alkalmazását írta elő. A két évvel korábban életbe lépő első modern büntető-törvénykönyvben megtartották a halálbüntetést, de annak alkalmazását békeidőben csak néhány bűncselekmény esetén engedték meg. A Győri eset után felerősödtek a halálbüntetést ellenző hangok, valamint erős kritika érte, hogy a már említett nyaktiló az elképzelésekkel ellentétben nem váltotta fel a kötél általi végrehajtást.   

 A Takács ügy ellenére nem lehet elvitatni Sikor József jelentős tudományos és irodalmi munkásságát. Közel másfél évszázad távolságából, jegyzőkönyvekből, újságokból és néhány visszaemlékezésből azonban nehéz úgy rekonstruálni a történteket, hogy árnyalni lehessen a doktor szerepét. Nem tudjuk például tudhatta-e az egykori 48-as hadnagy, hogy Kozarek nevelőapja az a Bott Ferenc volt, aki a kilenc tábornok nyakára rakta Aradon a kötelet. Elképzelhető, hogy a doktor már csak ezért sem hallgatott a hóhérra. Egy dolgot biztosan látni, Sikor József mindent elkövetett, hogy Takácsot a tudomány oltárán fel tudják áldozni. Miért lehetett egy orvosnak fontosabb a tudomány szolgálata, mint az élet védelme? Talán éppen ő maga ad erre választ.

Isten kezében van sorsunk, de ha az Isten képére teremtett ember a józan észt és tudományt nem hívja segítségül a szerencsétlenségben, ne kívánjuk azt, hogy Isten a mi vétkes mulasztásunk miatt csodát tegyen, és mentsen meg a veszélytől, melybe önmagunk rohantunk bele.

Dr. Sikor József

1866

Friss tartalomért kövessen a Facebookon! 

 Forrás: Arcanum.hu, Hungaricana.hu, Vajna Károly: Hazai régi büntetések, Google.com