Többrészes sorozatunkban előbb Budán, majd Pesten vesszük számba, hogy az erőszak monopóliumát gyakorló állam, hol és milyen vesztőhelyekkel demonstrálta vérhatalmát. Tesszük ezt a török hódoltság utáni időszaktól kezdődően egészen addig, amikortól a halálos ítéleteket már zárt térben foganatosítják, és a nyilvános kivégzések örökre eltűnnek a városi emberek életéből. A budai vesztőhelyek történetét az óbudai akasztófadombok után, a városmajori vesztőhellyel folytatjuk.

Az 1840-es évek elejétől a halálos ítéleteket már nem az óbudai határban hajtják végre, a kivégzések helyszíne átkerül a Városmajorba, a Budai Vurstli melletti rétre, ami innentől hatással lesz a nyilvános kivégzések atmoszférájára is. 

A Városmajor a század elejétől kedvelt szórakozóhelye volt a budaiaknak, ahol cirkusz, bábszínház, hajóhinta, pofozógép, ringlispíl, és ehhez hasonló vásári kuriózumok mulattatták a rendszerint alsóbb néprétegekből érkező polgárok sokaságát. Ezen látványosságokat gazdagították a nagy ritkán előforduló nyilvános kivégzések is, amik innentől leginkább népünnepélyekre, vagy majálisokra emlékeztetettek.

Korábban a pestbudai polgároknak az óbudai akasztófadombig és vissza, akár 15-20 kilométert is meg kellett tenniük gyalogosan, amikor a nyilvános kivégzések iránti kíváncsiságuk az akasztófa mellé hajtotta őket. Ezzel szemben a Krisztinaváros peremén lévő városi vesztőhely egy könnyű sétával is elérhetővé vált bárkinek, aki a mainál jóval szerényebb méretű, korabeli Budán és Pesten élt. Ennél fogva a kivégzésekre már több tízezres tömegek tódultak ki, ami Pest és Buda lélekszámát tekintve, gyakran szó szerint a fél várost jelentette.

Bár a 19. század derekára a halálos ítéleteket már egyre ritkábban foganatosították, mivel az eljárások nagy része királyi kegyelemmel zárult, 1843-ban mégis két alkalommal kellett az akasztófát a Városmajorban felállítani. A kivégzések körüli bizarr hangulatról a korabeli tudósításokból kapunk képet.  

„… midőn látjuk, hogy majdnem a fél város talpon van, és pedig olyanok is, kik máskor még ágyban szoktak nyújtózni, hogy a gonosztevőt, mint valamely híres vagy közönségesen tisztelt halottat a vesztőhelyre kikísérjék, és a kivégzés után — mint ez alkalommal történt — az akasztófa közelében felállított sátrakban lakomázzanak és dőzsöljenek késő estig, és azután mámoros fővel, seregesen tódulnak haza.” - 1843

 „ … de nem hallgatjuk el a rendőrség által tűrt azon botrányt, hogy a vesztőhelyen  -  mi az egy idő óta gyakori kivégzéseknél nálunk szinte divattá lett - korcsmák rögtönöztettek, és kevés lépésnyire a két akasztottól vad dorbézolás üte tábort…” - 1843

Nyilvánvalóan a karnyújtásnyira lévő vurstli, és a környékbeli kocsmák miatt volt lehetséges, hogy az akasztófa körül megjelentek a városi mulatságok attribútumai, a vendéglátás különböző formáiban. Nehezen lett volna elképzelhető, hogy a várostól messze, a hol poros, hol saras pusztaságban efféle vigasságokat lehetett volna tartani.  

Így viszont a vesztőhely, és azon keresztül a nyilvános kivégzés végleg elvesztette azt a funkcióját, hogy a jelenlévőkben néma rettenetet váltson ki, megvetés tárgyává tegye a bűnöst, és elriasszon a bűntől. Ehelyett a tömegek gyakran bálványozzák a halálraítélteket, akik nem egyszer romantikus versekben és balladákban élnek tovább, a vesztőhelyen mulató, részvétteljes sokadalom emlékezetében.

Nem mellesleg, az ítélet nyilvános végrehajtása ahelyett, hogy kiűzte volna a bűnös hajlamokat az akasztófa körüli tömegekből, néha pont maga lesz a gaztettek melegágya.

 „Múlt hétfői akasztásnál 3 tolvajt kaptak tetten, az egyik órát, másik kettő pedig zsebkendőket lopott.” - 1844

De térjünk vissza magára vesztőhelyre, ami valójában csak egy parlagon hagyott rét volt a Városmajor szélén, ahova alkalmanként az akasztófát állították. Ez az első olyan városi vesztőhely, ahol az akasztófa csak az kivégzések alkalmával jelenik meg, és ahol az állam már nem demonstrálja állandó jelleggel az erőszaknak az általa birtokolt monopóliumát. Ez egyrészt magyarázható azzal, hogy kivégzésekre ritkán került sor, a század első felében országosan évente körülbelül 15-25 kivégzést hajtottak végre, ami azt is jelentette, hogy néha évekig nem volt nyilvános kivégzés sem Budán, sem Pesten. Másrészt pedig a humanista eszmék már igyekeztek túllépni azon a feudális hagyományon, hogy a törvény betartására akasztófákkal figyelmeztessék a városok polgárait.

Érdekesség, hogy bár a városmajori vesztőhely már nem színtere a megbecstelenítő, vagy képletes büntető eljárásoknak (vesszőzés, kaloda, in effigie akasztások, tiltott irományok elégetése, stb.), mégis bizonyos szimbolikus jelentéssel bírt. Mikor 1845 januárjában egy megvadult bika több járókelőt is megsebzett Pesten, elfogása után az állatot a Városmajorba vitték, és ott „kivégezték”.     

Mivel az akasztófát csak a végrehajtások alkalmával állították fel, ebből következően az akasztófa állandó jelölését vagy rajzát térképeken nem találjuk, de nincs okunk feltételezni, hogy a városmajori akasztófa típusa eltért volna a korban használt cölöp-, vagy oszlopakasztófáétól.

Ezeknek az egy oszlopból álló magas akasztófáknak a tetejére egy külön kötéllel, akasztóhámban húzták fel az elítéltet, ahol egy létrán várta a hóhér, aki a bitó végén lévő kampóba akasztott vékonyabb kötélhurkot az áldozat fején átbújtatva a nyakra helyezett.

Majd az 1870-es évektől, amikor a kivégzések már zárt területen, korlátozott számú résztvevő előtt zajlanak, és nem kell többezres tömegek rálátását biztosítani a kivégzés aktusára, az akasztófákat már alacsonyabbra ácsolják. Ekkortól az elítélteket már nem hámmal húzzák a bitó tetejére, hanem a hóhérsegédek emelik a megfelelő magasságba.

A vesztőhellyel kapcsolatban érdemes még megemlítenünk, hogyan találkozott össze egy városi legenda a Városmajorból, és maga a valóság. A fogaskerekű vasút végállomásához közel látható Fájdalmas Krisztus kőszobor felállításáról egy bizonyos Rothe Mária 1725-ben kelt végrendeletében gondoskodott. A korabeli feljegyzések Ecce Homónak („Íme, az ember”) nevezték a művet, arra utalva, hogy a 18. század elején itt állt a budai vesztőhely, és az asszony a kivégzettek emlékének adózva készíttette el a díszes faragványt.

De mivel tudható, hogy a város vesztőhelye ebben az időben Újlakon volt, a helytörténeti kutatások csupán legendának tartják a szobor keletkezésével kapcsolatos történetet. Bő száz év múlva viszont a Fájdalmas Krisztust már valóban az akasztófa közelében találjuk, és a vesztőhely területét is majd a szobor után nevezik el Ecce Homo rétnek.  

1846-ban a vesztőhely telkét eladják, és a kivégzések színtere a Városmajor utca túloldalára kerül, a régi katonai temető szélére, a mai Kútvölgyi lejtő és Szilágyi Erzsébet fasor által határolt háromszögbe.

Itt 1848-ig hajtanak még végre akasztásokat, majd a Városmajor végleg megszabadul ezektől a szomorú majálisoktól. Az elásott budai akasztófát később ezen a területen találják meg 1914-ben, a kivégzett magyar jakobinusok exhumálása közben.    

A Duna túlpartján, a pesti vesztőhelyet ebben az időben szintén a mulató negyed mellett, a Városliget szélén találjuk. Ebből azt gondolhatnánk, hogy ha nem is a kocsmalobbi hatására, de szándékosan próbálták a kivégzéseket a könnyen elérhető városi mulatságok sorába illeszteni. A törekvés annyira jól sikerül, hogy végül ez a vigadozó, dorbézoló hangulat jelenti az ítéletvégrehajtások nyilvánosságának végét is. Ferenc József 1868-ban, egy féktelen mulatozásba, majd tömegverekedésbe torkolló akasztás után, rendeletileg űzi zárt helyre a halálos ítéletek végrehajtását.

 Kövessen minket Facebook oldalunkon is!