Többrészes sorozatunkban előbb Budán, majd Pesten vesszük számba, hogy az erőszak monopóliumát gyakorló állam, hol és milyen vesztőhelyekkel demonstrálta vérhatalmát. Tesszük ezt a török hódoltság utáni időszaktól kezdődően egészen addig, amikortól a halálos ítéleteket már zárt térben foganatosítják, és a nyilvános kivégzések örökre eltűnnek a városi emberek életéből.

A budai vesztőhelyek történetét az újlaki kőakasztófa áthelyezésénél fejeztük be, illetve egy erre vonatkozó állításnál, amivel egy 1963-ban megjelent tanulmányában találkozunk először, majd innentől számos várostörténeti dolgozatban és cikkben is visszaköszön.

„A város vesztőhelyét 1735 táján Óbuda határára, a Königsberg elnevezésű magaslatra helyezték át. Emiatt Óbuda földesura, a Zichy család 1735-ben panaszt emelt a királyi kancelláriánál.  Ez a magaslat, amely az utóbb feltárt római amfiteátrum maradványait takarta, a múlt században még a hajdani vesztőhely emlékeként a „Schinterberg" és „Galgenberg" nevet viselte.” - Jankovich Miklós: Újlak és Szentjakabfalva helyrajzi adatai az 1702. évi Zaiger tükrében

A Zichy család 1735-ben már évtizedek óta tartó pereskedésben volt az újlaki vesztőhely miatt a Kancelláriával, amiért úgy vélték, Újlak egy része még Óbudához tartozik, tehát a budai kőakasztófa az uradalmuk területén lett felállítva. Ezeket a pereket rendre elbukták, mivel a határbejárások, tanúmeghallgatások, és a korábban keletkezett iratok mind azt igazolták, hogy Óbuda már azokban az időkben is a ma ismert határain belül feküdt, aminek déli vonala a mai Nagyszombat utca (egykor Határ utca) volt, a kőakasztófától bő 200 méterre.

Ennek ellenére a földesuraik által feltüzelt óbudai jobbágyok több alkalommal is a saját testükkel próbálták megakadályozni a halálos ítéletek végrehajtását, ami miatt a kivégzéseket már csak erős katonai fedezett mellett tudták néhány esetben foganatosítani.
Felmerül a kérdés, hogy ebben a feszült helyzetben mi értelme lett volna, a nagy nehezen összespórolt, magas építési költségekkel járó kőakasztófát, immár valóban Óbudán, az amfiteátrum területén felépíteni, mindössze 300 méterre az eredeti helyétől? 
A városi vérpad 1735-ös áthelyezésének ellenében az egyik legfontosabb észrevételünk, hogy a térképek az amfiteátrum helyén nem jelölnek vesztőhelyet, miközben az alábbi, 1742-ben keletkezett térkép az akasztófát eredeti helyén, Újlakon mutatja.  

 A térképen az akasztófa jelölésén túl, még egy fontos részletet is észre kell vennünk: az amfiteátrum helyén semmilyen magaslatot nem találunk, a Jankovich által megnevezett helyen ekkor még romok vannak. Az egykori aréna feltárása (1935–1940) során megtalált gótikus épületrészek alapján, talán egy király, vagy királyné nyaralója állhatott itt valamikor, az amfiteátrum maradványaira ráépülve. Az elérhető térképi ábrázolások és metszetek, a 18. század elejétől kezdve romokat jelölnek az egykori aréna helyén, ami által a terület alkalmatlan volt arra, hogy ott vesztőhelyet építsenek ki. 

A romokat majd csak a 18. század végére hordják szét, és építik be annak köveit a környező óbudai házakba. A 19. század elején pedig a római aréna törmelékkel fedett pillérein, 20-30 házból álló ovális alakú telektömb épül ki Königsberg (Királydomb) néven. Az elnevezésben visszaköszön az a korabeli vélekedés, hogy egykor királyi palota állt a házak helyén. A házcsoportot az 1930-as évek közepén bontják el, ezután kerül sor az amfiteátrum feltárására. 

Bármennyire is szeretnénk a „Galgenberg” nyomára bukkanni, az amfiteátrum felett semmilyen magaslatnak, vagy vesztőhelynek a jelölését nem találjuk a jelzett időszakban, és sajnos nincsenek segítségünkre a Jankovich Miklós által megjelölt források sem. Az 1735-ben keletkezett, hivatkozott iratban (OL. Zichy-lt. Fase. 6 nb. N° 596.) valóban szó esik a vesztőhelyről az említett határvita kapcsán, azonban azt az újlaki helyén jelöli. A szöveg szerint, egy gyilkosságért elítélt révész kivégzése óbudai tiltakozáshoz vezetett, és az ehhez kapcsolódó vizsgálatban került rögzítésre a vesztőhely pontos helye: "Neistifften (sic!) fölül, szőlőkhöz közel." Tehát Újlakon (Neustifft), a szőlőkhöz közel, pont ott ahol 1699-ben felépült. 

Jankovich állítása szerint, a vesztőhely emlékeként nevezték az amfiteátrumot rejtő dombot Galgenbergnek (akasztódomb/akasztóhegy/bitóhegy), ami az akasztófát jelentő német galgen szóból képeződik, és valóban elterjedt neve volt az akasztófák magaslatainak. Viszont bajban vagyunk az elnevezésre vonatkozó hivatkozással is, mivel a jelölt forrásban nincsen szó vesztőhelyről.
Az 1823-ban megjelent hivatkozott írásban, egy Németh Sándor nevű kamarainspektor, és amatőr régiségbúvár számol be óbudai kutatásairól, megsejtve, hogy a königsbergi házak egy amfiteátrum romjaira épültek.
"…könnyű kitalálni, hogy ezen dombotska azért neveztetik még most is Hundsbergnek, Galgenbergnek, Schintersbergnek, mivel szakadatlan traditio által tudatik, hogy itten hajdan az emberek a fenevadak eleibe széljel szaggatás végett vetettek, vagy életre, és halálra hadászni kénszeritettek…."
Németh Sándor úgy vélte, a Galgenberg elnevezés a hajdani római játékok emlékét idézi, sem mint egy korabeli vesztőhelyét. Az egykori arénában zajló viadalokkal magyarázza a Hundsberg (Kutyadomb), és Schintersberg (Sintérdomb) elnevezéseket is.
Úgy tűnik, amilyen történelmi messzeségbe volt képes ellátni az önjelölt helytörténész a házak alatti romokkal kapcsolatban, olyan rövidlátó volt a königsbergi viskók mellett állva. Csupán a Bécsi út túloldalára kellett volna átnéznie, hogy észrevegye az óbudai hóhérlakot és dögnyúzó telepet, amiben ott élt a városi bakó, aki évszázadok óta hagyományosan a város gyepmestere is volt, azaz a sintér. 

A hóhérlakokat bemutató anyagunkban már olvashattuk, hogy az amfiteátrum feltárása során, a romok közt talált dögtemető a közeli sintér tevékenységére utal, amiből a Kutya-, és Sintérdomb elnevezéseket származtathatjuk.
Németh Sándor közlésén kívül, egyetlen térképjelölést, vagy írásos forrást sem találni arról, hogy az amfiteátrum romjait, vagy az azt valaha elfedő dombot Galgenbergnek nevezték. Hozzátéve, Óbuda 17-19. századi topográfiájának meglehetősen szegényes, és szórványos a forrásanyaga. Az elérhető korabeli források, beleértve a Jankovich Miklós által megjelölteket is, nem támasztják alá, hogy a kérdéses területen valaha akasztófát állított volna akár Buda városa, akár a pallosjoggal bíró Óbuda.
Van ugyanakkor még egy forrásunk, amit akár Jankovich Miklós is megadhatott volna, és ami a jelölt hivatkozásaival szemben, valóban a romok feletti vesztőhely elméletét erősíti, ezek az amfiteátrum feltárása során talált emberi csontleletek, és bilincsláncok.
Ezekről a feltárás egyik vezetője így nyilatkozott 1942-ben: „Az ásatások alkalmával csontvázakat találtunk az aréna csatornájában, majd különböző vas-bilincseket. Ezek a leletek arra mutatnak, hogy vesztőhely állott a nagymúltú romokat eltakaró domb tetején.”
E sorok írója nem régész, és még véletlenül sem szeretné tudományos szakemberek állításait kétségbe vonni, azonban a fenti következtetéssel kapcsolatban felmerülő kérdéseit kénytelen megfogalmazni.
Ha valamely történelmi időszakban valóban egy vesztőhelynek alkalmas domb fedte az amfiteátrum romjait, akkor az ott kivégzettek holteste, hogyan kerülhetne ennek a magaslatnak a mélyére, az utcaszint alatt 4-5 méterrel fekvő csatornarendszerbe? Ha itt valóban egy városi, vagy uradalmi vesztőhely működött, miért csak két csontvázat találtak? A feudális ítélkezési gyakorlatból kiindulva, ha nem is került sor minden nap kivégzésre, kettőnél lényegesen több csontvázat kellene egy akasztófa körül találnunk.
Válaszok híján, kezdjünk bele egy gondolatkísérletbe.
Tegyük fel, hogy a hóhér, akinek a holtestek elhantolása is feladata volt, egy-két alkalommal nem a vesztőhely mellett ásta el áldozatait, hanem a dögtemetőbe hajította azokat, ahova rendszeresen az elhullott, és megnyúzott állaltokat volt szokása. Ennek oka lehetett például, hogy a fagyos föld alkalmatlan volt az ásásra. A hulláknak az ilyen módon történő elrejtése csak abban az esetben volt lehetséges, ha a vesztőhely nem esett messze a dögtemetőtől, nagy távolságokat a holttestekkel nyilvánvalóan nem tettek volna meg. Nézzünk rá a térképre, és próbáljunk keresni egy vesztőhely számára is alkalmas magaslatot a környéken.
A 18. században készült vonatkozó térképeken még nem találunk domborzati jelölést. A 19. századi térképek közül viszont több is dombhátat jelöl, az akkor már Königsberg néven kiépült telektömb mögött. Tegyük fel, hogy ennek a magaslatnak az amfiteátrum felöli végében állt egy akasztófa, amit jelöljünk egy X-el, majd nézzük is meg, hogy ez a feltételezett akasztófa hova esne Óbuda mai utcaszerkezetében. 

Az elképzelt akasztófánk valahol a mai Szőlő utca vonalán állt volna. Ezután már csak rá kell találnunk az alábbi cikkre1948-ból, és azt gondolhatjuk, hogy jó nyomon vagyunk.

A Friss Újság tudósítása a Szőlő utca csatornázási munkái közben feltárt régészeti leletekről számol be, köztük egy korabeli vesztőhelyről.

"...csontok fordultak ki az ásónyomokból. A szakértők megállapították, hegy egy „akasztódombra“ találtak. Mária Terézia korában, 1760 táján akasztófa állott ezen a helyen, és az akkori szokás szerint a bitófa tövében temették el az akasztottakat.."

Sajnos a bíztató nyom csak nyom marad, mivel a fenti pár soron kívül nem tudunk meg többet az egykori vesztőhelyről, így az sem derül ki, hogy a Szőlő utca melyik részén történt a számunkra érdekes felfedezés. A Szőlő utca csatornázása közben előkerült egyéb leletekkel szemben, a régészeti adatbázisokban, és az elérhető szakirodalomban eddig nem sikerült az akasztódomb dokumentációjára bukkanni, már ha egyáltalán készült ilyen. Talán nem is meglepő, ha 1948-ban, a polgári világ romjain éppen kiépülő pártállami időkben, a kommunista szellemmel nehezen összeegyeztethető, múltba tekintő régészettudomány nem kapott elég teret egy munkástelep lázas építkezésének közepén.

Ha azonban biztosan tudnánk, hogy ez az akasztódomb valahol az általunk jelölt helyen volt, Buda és Óbuda határán, magyarázatot is találunk arra, hogy mi szükség lehetett egy akasztófára, az uradalom és a város mezsgyéjén. Ami ugyanis 1735-ben még teljesen ésszerűtlennek tűnt, az 1739-ben már szükségszerű.

1739. május 15-én, a pestisjárvány alatt, királyi rendeletben utasítják Pest vármegyét, hogy a Buda felé vezető utak mentén feliratokkal ellátott akasztófákat állítson, ezzel rettentve el a közlekedési tilalmakat megszegő embereket. Így a pestisjárvány miatt vesztegzár alá vont Buda körül négy helyen (Budaörs, Budakeszi, Budafok, Óbuda), fából ácsolt „gyors-akasztófákat” (schnell-galgen) emelnek, amikre a határzárat megsértőket akasztják fel.
A gyors-akasztófa elnevezés arra utal, hogy a korban elterjedt kőakasztófákhoz képest, ezek a fából ácsolt, hagyományos bitók viszonylag gyorsan felépíthetőek voltak. Mivel ezeket az akasztófákat csak a járvány idejére tervezték, a térképekre rendszerint nem exponálták őket. Szerencsés kivétel a Budakeszi határában felállított akasztófa, ami a vesztegzár után is helyén maradt, így a 18. század végéig megtaláljuk térképjelöléseit. 

Sőt, az akasztófa emlékeként, a járvány után még másfél évszázaddal is, az addigra már elbontott akasztófa környékét még Akasztófa tisztásnak nevezték.

A karantén alatt felállított többi akasztófának nem találni jelölését, de a Budaörsi hegy alatt szintén találunk egy Akasztófa tisztást, feltételezhetően a budaörsi akasztófa ott állhatott, magasan Budaörs felett, jól láthatóan figyelmeztetve a karantén szigorú szabályaira.

De térjünk vissza Óbudára, és a fentiek ellenére tegyük fel, hogy Galgenberg valamikor mégis az amfiteátrum felett magasodott, azonban ezt elképzelni csak úgy tudjuk, ha a Jankovics Miklós által megjelölt 18. századtól még távolabb megyünk az időben.
Egy 1606-ban készült metszeten úgy látjuk, a 17. század elején a romokat még valóban egy domb rejtette, ami alkalmas lehetett arra, hogy annak tetején akasztófát állítsanak. 

Elképzelhető, hogy ezen a dombháton ugyanúgy akasztófa állt, mint a város déli határában, a ma Dobogóként ismert magaslaton a Budaörsi út mellet, amit valaha szintén Galgenbergnek neveztek az Akasztóhegy elnevezés után, amire a dombot keresztelték a középkorban, mikor Buda város egyik vesztőhelye itt működött. És, hogy egy kicsit megidézzük a Da-Vinci kód enigmatikus világát is, ha a Budavári Palota körül egy 4,5 km sugarú kört rajzolunk, akkor az a kör érinti mindkét Galgenberget…

Kérdés, hogy lehetett volna ez egy véletlen, vagy esetleg valamilyen tudatos térhasználat? Mi szüksége lett volna a középkori Buda városának két ilyen távoli vesztőhelyre, mikor tudjuk, hogy a várfal közelében, illetve a várfalon belül is állt vérpad.

Ennek magyarázatát a vérhatalom térbeli szimbolizmusában találjuk meg. A középkori városokba vezető utak melletti magaslatokra gyakran állítottak akasztófákat, figyelmeztetve a beutazókat a törvények betartására. Ez a fajta elrettentés hasonlatos volt a felnégyeltek testrészeinek kitűzéséhez a városok kapui elé. Többnyire nem is ezeken a dombokon hajtották végre az ítéleteket, hanem a rendes városi vesztőhelyekről hurcolták a holtesteket az út melletti akasztófákra, ahol addig hagyták lógni őket, ameddig a bomló test magától le nem szakadt a kötélről vagy láncról.

Bármennyire is logikusnak tűnhet az okfejtésünk, bizonyítékot sajnos a várostól északra fekvő 16-17. századi Galgenberg létezésére továbbra sem találunk, miközben a déli akasztódombot már az 1531. évi dézsmajegyzékben is regisztrálják.

Végül a gondolatkísérletek és találgatások után nézzük meg, hogy az újlaki akasztófán túl, hol tudjuk még biztosan megjelölni Buda városának egyéb vesztőhelyeit.
Annak ellenére, hogy az újlaki kőakasztófa még 1778-ban is a térképre kerül, ekkor már szinte biztosan nem láthatta el eredeti funkcióját. Az egykori piac területe már beépült, és a Bécsi úton is házsorokat találunk, ezzel a kivégzéshez elengedhetetlen széles nyilvánossághoz szükséges terek eltűnnek. 

Nem meglepő azonban, hogy a vérpadot a térképen találjuk, mivel a kőakasztófáknak nem csak a felépítése, hanem az elbontása is rendkívül költséges volt, ezért funkciójukat vesztve is gyakran a helyükön maradtak. Bizarr, omladozó mementóként magasodtak a városok körül, maradványaikat majd csak a szabadságharc után bontatja el az osztrák adminisztráció.
Nem tudjuk pontosan meddig használták az újlaki akasztófát, az viszont biztos, hogy a Magyar Királyság első katonai felmérésekor készült térkép már a városi vesztőhelyet északabbra jelöli, a Bécsi országút mellett, nagyjából a mai Szőlőkert utca magasságában. 

A Pest-Buda-Óbuda térképszelvényhez 1783-ban készültek a felmérések, tehát biztosan csak azt mondhatjuk, hogy ekkor már itt hajtották végre a kivégzéseket. Bár az akasztófát ezúttal már valóban óbudai területen találjuk, a helyiek gáncsoskodásától már nem kellett tartania a városnak, mivel Óbuda 1766-ban a Zichy család birtokából a kincstár tulajdonába ment át.
Az akasztófa egy 20-25 méteres dombon állt, amit majd csak 1862-ben hordanak el, hogy a területet felparcellázhassák a terjeszkedő Óbuda számára. A térképjelölésekből látszik, hogy ez az akasztófa már nem kőakasztófa, hanem úgynevezett „háromfa”, két földbe ásott gerenda, felső végüknél egy harmadikkal összekötve.

Az 1840-es évekig működik ezen a helyen városi vesztőhely, majd meglepő módon, az egyre erősödő humanista eszmék, és halálbüntetés ellenes hangok dacára, a vesztőhely bekerül a városi térbe, a Városmajor melletti Ecce Homo rétre, és innentől a kivégzések zajos városi mulatságokká válnak…

Folytatása következik.

 Kövessen minket Facebook oldalunkon is!