A becstelen foglalkozású, megvetett és jogfosztott hóhérok társadalmi kirekesztettsége fizikailag is hatással volt rájuk, mivel kénytelenek voltak a városok peremén, vagy még azon is túl élni. A tisztességes polgárok között közvetlenül nem lakhattak, ami részben a városlakók védelmét is szolgálta a hóhérokkal történő érintkezésből eredő eljárások ellen. Még azzal is, ha csak szóba elegyedett bárki a hóhérral, a becsületének elvesztését, és így a megélhetését kockáztathatta.

 A polgárok érdekében ezért a hóhér elhelyezéséről mindig soron kívül kellett gondoskodnia a városoknak. Amikor a fejlődő városok lakószövete elérte őket, még kijjebb szorultak, és ez még azokban a felvilágosult időkben is így volt, amikor már a hóhérok is teljes értékű polgároknak számítottak. Ennek oka leginkább abban keresendő, hogy a gyepmesteri hivatalt is betöltő hóhérok lakóhelye összeforrt a sintér- és dögtelepekkel, amik kellemetlenséget okoztak a többi polgárnak, higiéniailag pedig veszélyeztették környezetüket.

A Buda visszafoglalása (1686) után keletkezett összeírások, jegyzőkönyvek és térképek segítségével három budai és három pesti hóhérházat tudunk behatárolni 1695 és 1882 között. Volt olyan időszak is, amikor könnyen a hóhér nyomára bukkanhattunk, mivel lakhelyük még a városi címjegyzékbe is bekerült.

Időrendben haladva előre előbb Budán majd Pesten nézzük meg, hol és hogyan éltek a városok hajótöröttjei, a hóhérok.

A Habsburg gyámság alatt újjá szerveződő város 1695-ben fogadja fel bakónak Konrád János törvényszolgát. A hóhér, mint városi alkalmazott, igényt tartott szállásra, amit a városi kvártélymesternek kellett biztosítania számára. Ez a hóhérnak kiutalt és 1755-ig hóhérlakként működő ház a Halászvárosban volt, a város falain kívül. Az egészen 1860-ig Halászvárosnak nevezett városrészt a mai Víziváros északi folytatásának tekinthetjük a várhegy oldalában. A Duna felé fekvő 37 kisebb hegyoldalba épített, itt-ott egyemeletes házból álló Halászvárost ma az Ybl Miklós tér és a Lánchíd között kell elképzelnünk.

 A leírások szerint a hóhér háza a Duna parti házak felett állt, a hegy első magaslatán. Nyilván valóan így elkerülhető volt, hogy a hóhér mellett a Halászvárosban élő tisztes polgárok a hóhérral bármiféle kapcsolatba kerüljenek.

A hóhérlakot egy 1749-ben készült térképen találjuk meg pontosan. A budai vár és közvetlen környékének francia nyelvű erődítési térképére szerencsére odakerült a „Le Boureau” (hóhér) felirat a vihodár háza fölé.

 A jellegzetes alaprajzú házat így már be is tudjuk azonosítani a fenti 1728-as térképrajzon.

 Gyanítható, hogy a rajzon látható hóhérlak méretei a művészi kompozíció miatt el lettek túlozva. Nem valószínű, hogy a kirekesztett és jogfosztott hóhérnak jutott volna a legnagyobb halászvárosi ház. A különböző korabeli térképeken is azt látni, hogy a hóhérlak méretarányai a környező épületekhez képest jóval szerényebbek.

A katonai parancsnokság a házat később veszélyesnek találja a közelben lévő lőpor- és anyagraktárára (Zeighaus), ezért 1754-ben felszólítja a városi tanácsot a hóhérlak áthelyezésére. A rajzot és térképeket elnézve azonban a Halászváros ingatlanjaihoz képest a hóhér háza nem tűnik a raktárhoz vészesen közelinek.

Szinte biztosra vehető, hogy a hóhérlak kérdése csak egy fejezet volt a katonai parancsnokság és a városi tanács közötti hatalmi acsarkodásban, ami évtizedek óta zajlott a város feletti minél kiterjedtebb joghatóságért. A városvezetés anyagi szűkösségére hivatkozva Bécsben kér felmentést az utasítás alól, ahol azonban nem meglepő módon a német katonai tanács javára döntenek az ügyben. A városi tanács annyit azonban elért, hogy a város által korábban befizetett hadiadó egy részét visszakapja, de abból a pénzből az új hóhérlak építésén kívül a halászvárosi épület lebontására már nem jutott. A kiürített ház végül 1770-ben leégett, ezután bontották el, köveit az épülő budai Városházához és utcakövezéshez használták fel a mesteremberek. Az alábbi metszetrészleten a hóhérlak helyén már csak a leégett és elbontott ház maradványai láthatóak.

Az új hóhérlak építési munkái 1755 tavaszán kezdődtek meg az országúti zsidó temető egyik sarkában, az akkor még beépítetlen, a budai lakóövezettől távol eső Rózsadomb aljában. A sírkertet a mai Keleti Károly utca, Bimbó út és Buday László utca sarkainál alakították ki az 1710-es években és 1806-ban számolták fel. 1755-ben a temetőt már nem használták, mivel 1746-ban a zsidókat Mária Terézia Budáról rendeletileg kitiltotta. Nem lehetett véletlen, hogy a hóhér házának egy zsidó temetőben találtak helyet. A városi adminisztráció a megszégyenítő és kirekesztő intézkedéseknél még a szerencsejátékosoknál, prostituáltaknál, sírásóknál és hóhéroknál is szigorúbban járt el a budai zsidósággal szemben. Ez a folyamat kulminált végül a teljes száműzetésben. A zsidók egy része Óbudán telepedett le, később a temetőből a halottak csontjai is ide kerültek, 1806-ban az óbudai hitközség temetőjében egy közös sírba helyezték át azokat. Kivéve azokat a csontokat, amikre a hóhérlak alapjai kerültek korábban, ezek csak a mostani Mailáth bérházak építésekor kerültek felszínre 1928-ban.

 Az 1794-es térképen látható, hogy a mai Keleti Károly utcának a hóhér házától az Országútig (Margit körút) futó szakaszát még Hóhér utcának (Platea Carnificis) hívták.

A hóhérlak építési költségei szinte pontosan megegyeztek azzal az összeggel, amit a város a hadiadóból erre a célra visszakapott (kb. 1000 forint). A ház mellett egy 456 négyszögöles rét feküdt, melyen a hóhérfelszerelések raktára volt elhelyezve. Fél évszádon keresztül éltek itt a hóhérok háborítatlanul, míg végül elérte őket az Országúton (Margit körút) terjeszkedő város és az ezzel járó rossz szomszédság is. Bár úgy tartották, hogy tisztességes polgárnak az Országútról még csak a hóhér háza felé sem illik pillantania, az 1800-as évek elején a hóhérokkal való érintkezésnek már nem voltak következményei. A hóhérok lassan teljes jogú városi polgárokká lettek ugyan, társadalmi elfogadottságuk azonban nem sokat változott az évszázadok alatt. Beilleszkedésüket nehezítette, hogy a növekvő város fokozódó sintérmunkát igényelt, így a hóhérok által igazgatott dögtelepek is egyre büdösebbek lettek, környezetükre pedig egyre nagyobb egészségügyi kockázatot jelentettek. A dögnyúzó üzemek elleni polgári hadjárat Pesten és Budán az egész 19. századot végigkísérte. Ennek első állomásának tekinthetjük Wurmhörger Ádám városi hadnagynak és Henthaler József budai bakónak a rózsadombi hóhérlak körüli 1806-ban kitört csatározását. A hóhér telkével szomszédos szőlőket birtokló hadnagy a bűz miatt elégedetlenkedő országúti lakók élére állva kijárta a városnál, hogy a hóhért kötelezzék a dögnyúzást távolabb végezni, a Gellérthegy lábánál, túl a házakon. A hóhérlaknak az így funkció nélkül maradt telkét ezután egy árverésen a hadnagy 152 forintért megszerezte. A hóhért kellemetlenül érintették ezek az intézkedések, panaszt panaszra halmozott a városnál, de hiába. Az ellene forduló közhangulat és egy elügyetlenkedett kivégzés elég volt ahhoz, hogy végül elcsapják az állásából. Utóda már nem kapott lakást a várostól, 1807 novemberében pedig átmenetileg megszüntették a hóhéri állást is Budán.

 Wurmhörger ezzel elérte célját, a hóhérlakra nem volt szüksége a városnak és a kamara engedélyt adott az árverezésre. A hivatalos becslés 3658 forintban állapította meg az épület értékét, az árverésen azonban egészen 6205 forintig kellett licitálnia Wurmhörgernek, míg megkaphatta. Bár a hóhérok híre még jó ideig nehezítette a környező telkek értékesítését is, a hadnagy által összeügyeskedett birtok többször cserélt gazdát a következő bő száz évben, míg végül 1928-ban a Mailáth bérházakkal a terület teljesen beépült. A hóhérlak mai helyén a Keleti Károly utca Bimbó út torkolatában az 1930-as évek óta vendéglátásra kialakított épületrész áll.

Valamivel később a temetőből kihantolt csontokat követve az új hóhérlak és a gyepmesteri telep is Óbudára kerül. Újra egy temető mellett találhatta magát a budai bakó, akit a szabadságharc leverése után, 1849-ben fogad hivatalba a Bécsből rendfenntartott város. A térképek a régi Újlaki (Kiscelli) temető mellett jelölik a hóhér házát, a mai Doberdó út és Bécsi út sarkán (Bécsi út 94.).

Ezen a telken található ma az Óbudai Egyetem egyik épülete.

Bár csak 1849-től lesz Kornberger Mihály budai hóhér és a város hivatalos gyepmestere, valószínű, hogy a telken már évtizedek óta sintértelep működött. Erre utal a házzal szemben elhelyezkedő amfiteátrum feltárása során talált dögtemető, valamint a romokat korábban befedő kis domb elnevezései is, ami a Schintensberg (sintér-hegy/domb) Hundsberg (dög-hegy/domb) volt. De hívták még Galgenbergnek is (akasztófa-hegy/domb) mivel 1735 után egy ideig a városi vesztőhely is ezen a kisebb halmon volt felállítva. A legismertebb és legtovább fennmaradt neve pedig a Königsberg (király-hegy/domb) volt. Így nevezték a római romok kőpilléreire épült 20-30 házból álló ovális alakú telektömböt is. Az 1820-as években kiépült házcsoportot az 1930-as évek közepén bontották csak el, ezután került sor az amfiteátrum feltárására.

A címjegyzékben ugyan nem találni a század első feléből a tulajdonosra vonatkozó adatokat, valószínűleg Kornberger már az 1849-es megbízása előtt is itt lakhatott és végezhetett dögnyúzást a telken. Ezt támasztja alá, hogy a család anyakönyvi bejegyzéseit a közeli plébánián találjuk meg ( Újlak Sarlós Boldogasszony), valamint, hogy a korábbi budai és a többi pesti hóhérlakkal szemben ez a ház nem szolgálati lakás, hanem Kornberger Mihály saját tulajdona. És persze a tény, hogy Kornberger mielőtt budai bakó lett, pesti kollégájának, Schuller Pálnak volt segédje, ami egyben jelentette a sintérmunkában való részvételt is. Azt tudjuk, hogy miután 1807-ben a budai hóhér állása megszűnik, a budai városvezetés megbízással végezteti a gyepmesteri szolgálatot. Valószínűleg, a pesti hóhér hozta létre a kis fióktelepet Óbudán, ami aztán segédekről segédekre szállt.

Königsbergben az ókori eredetről mit sem sejtve, többnyire a környező gyárak napszámosai, alkalmi munkások és munkanélküliek éltek. A társadalom alsóbb rétegeivel benépesült rossz közbiztonságú városrész origójában lévő ovális bűntanya végül az Árpád híd építésével összefüggő új közlekedési fővonal kialakításának útjába került és felszámolták.

Habár a hóhérlak a Königsberg háztömbjétől távolabb esik, a címjegyzékben a königsbergi házak között találjuk.

Elképzelhető, hogy a hóhérlak a címjegyzékből tájékozódók segítségére lett Königsberg potyautasa, ahogyan kizárólag Kornberger foglalkozását (abdecker – sintér) is emiatt tüntethették fel. A gyepmesteri telepen lehetett ugyanis az elkóborolt és befogott kutyákat záros határidőn belül kiváltani. Ahhoz viszont, hogy megtaláljuk a még egységes házszámozás nélküli Óbudán a hóhér telkét, jó támpontnak bizonyulhatott Königsberg jellegzetes formájú és közismert telektömbje.

Az 1850-es évek végére Kornberger Mihály marad az országban az egyetlen hóhér. A pesti és budai működése mellett a vármegyék külön megbízással alkalmazzák országszerte. Az elszabadult bűnözési hullám miatt az 1860-as években statáriumot hirdetnek ki több megyében, a főispáni helytartó ezért 1862 májusában az óbudai gyepmestert és pest-budai hóhért nevezte ki Pest megye állandó bakójává. Pest városa kapva a lehetőségen, díjmentesen felajánlja Kornbergernek a Soroksári út és a Duna-part közötti lakatlan pesti hóhérlakot és megbízza Pest város gyepmesteri szolgálatával. 1866-ban Kornberger családja átköltözik Pestre, az óbudai telket pedig innentől csak gyepmesteri telepként jelölik.

A hóhér haláláig (1876) Kornberger Mihályné igazgatja az óbudai telepet, majd az üzletvezető Both (Bott) József lesz, Kornbergerék állatorvosi felügyelője, és aki nem mellesleg az egykori pesti bakónak, az aradi vértanúkat is akasztó Bott Ferencnek a fia. Kornberger bakót a pesti hóhérlakban éri a halál, de felesége érzelmi okokból Óbudán temeti el a ház melletti temetőben. Kornberger özvegyének halálakor pedig (1904) majd Both József örökli az addigra szépen kiépülő dögnyúzó üzemet. A pesti oldalon Kornberger egykori legénye és utóda, Kozarek Ferenc állami ítéletvégrehajtó lesz a gyepmester, de valójában Kornberger Mihályné vezeti mindkét telepet. A közegészségügyi reformerek célkeresztjében lévő asszonyról terjedelmes lejárató cikkek jelennek meg időről időre. Ezekből úgy tűnik, hogy a „csontokra épülő birodalom királynője megingathatatlan trónján”. A város ellenőrzéseket a telepeken nem tart, az elviselhetetlen bűz miatt érkező panaszokat figyelmen kívül hagyja és a saját egészségügyi szabályaiba ütköző középkori módszerekkel végzett munkafolyamatok ellen sem lép fel. A kritikusok szerint a megoldás egy nyugati mintára épülő korszerű „thermokémiai-intézet” lenne, ami az állati tetemek szakszerű feldolgozásából nem kevés anyagi hasznot is hozhatna. A város szándékában áll ugyan egy ilyen üzem létrehozása, az e célra félretett pénznek azonban évről évre máshol találnak helyet. Jó másfél évtizedes tervezgetés után végül 1905-ben a pesti gyepmesteri telep mellett átadják a ma is ott működő Illatos úti fehérjefeldolgozó üzem elődjét. Még ebben az évben a város felmondja mindkét gyepmesteri telep szerződését.

Kornberger Mihályné, született Ernecker Karolina ezt már nem éli meg. A klosterneuburgi hóhér lánya, akit a budai bakó hagyományosan nyugati hóhércsaládból választott magának, 1904 július 22-én, 71 évesen meghal. A Kozarek család a 30-as évek végéig még az állategészségügyi szolgálat alkalmazásában áll, az ő történetük viszont már a Duna túlpartjához tartozik.

FOLYTATJUK…

 Terjedelmi okokból a pesti hóhérlakok külön posztban kerülnek bemutatásra.

Forrás: Arcanum.hu, Hungaricana.hu, Google.com, Familysearch.org