A hóhérokat és családtagjaikat évszázadokig sújtó társadalmi megvetés és kivetettség a 19. század második felében vált igazán fojtogatóvá az állami vérhatalom iparosai számára. Ez köszönhető a hírlapi bulvár megjelenésének, ami országosan is közismertté tette a hóhérok nevét, bemutatta életvitelüket és családi körülményeiket. Ez a keresetlen nyilvánosság sokszor átok volt a hóhéroknak, akik addigra már éppen kibújtak a vallási és társadalmi regulák szorításából, ami után teljes jogú, névtelen városi polgárként élhették mindennapjaikat. Az 1870-es évektől azonban a kivégzések már nem nyilvános vesztőhelyeken, sokezres tömegek előtt zajlottak, hanem zárt térben, csekély számú közönség mellett, így a kivégzésekhez hozzászokott városiak kíváncsiságát csak a hírlapok tudósításai elégíthették ki. A korabeli újságok részletesen beszámoltak a kivégzettek utolsó napjairól, a végrehajtás pontos menetéről és körülményeiről, valamint a hóhérról és annak munkájáról. Ezeknek a tudósításoknak köszönhetően a hóhérokról lehullt az anonimitás vértje, és ez sokszor megnehezítette mindennapjaikat, bár akadtak olyanok is, akiket kevésbé feszélyezett a hírnév.

Ha valahol a hóhér megjelent, az nem minden esetben vezetett közfelháborodáshoz. 1931-ben, mikor Kozarek Antal állami bakó Pécsett járt hivatali úton, az elé érkező több száz fős érdeklődő tömeg elől egy kocsmába menekült, ahol szívélyes asztaltársaság gyűlt köré. Miután alaposan végigkóstolta a pécsi borokat, távozása előtt székének támlájára véste: “Itt ivott Kozarek Antal 1931. február 4-én”.  Innentől, a kultikussá lett székre csak egy liter bor rendelésének ellenében volt szabad leülnie a kedves vendégeknek. De volt ahol a hóhérnak nem jutott ilyen kedélyes fogadtatás, mint például azokban a vidéki szállodákban, ahol a vendégek azonnali kiköltözéssel fenyegetőztek, miután kiderült, hogy a bakóval egy fedél alá kerültek. Az ilyen eseteket elkerülendő, egy idő után az állami ítéletvégrehajtókat már nem kellett a nyilvános vendégkönyvekben feltünteni, ami amúgy kötelező volt mindenki esetében.

A széles körű publicitás első áldozata Kozarek Ferenc állami ítéletvégrehajtó volt, akinek neve a 19. század végére az egész monarchiában közismert lett. Elődje, Kornberger Mihály, aki 1849 és 1876 között látta el a hóhéri hivatalt, halálhírét leszámítva mindössze két alkalommal került az újságokba.

A fenti hír megjelenésekor (1870) Kornberger már csaknem negyed évszázada városi hóhér, és a hagyományok szerint ezáltal a sintér is, neve mégis annyira ismeretlen, hogy az újságok sem kapcsolták össze a „háztulajdonos” személyét és a budai hóhért. Arról nem is beszélve, hogy a felajánlott „hús” alatt minden bizonnyal a befogott és leölt állatokra kell gondolnunk, ami a sintér esetében kifejezetten panama gyanús, mivel a dögök „szabályszerű elföldeléséért” fizetség járt neki a várostól.  

A Kornbergernek jutó jótékony anonimitással szemben, az őt 1876-tól követő Kozarek Ferenc neve a regnálása alatti közel 20 évben már majdnem 1000 alkalommal jelenik meg a különböző korabeli sajtófelületeken. Az országhatáron is átívelő ismertségnek kétségtelenül nagy lökést adott a „győri csoda” néven is elhíresült eset, amikor is Takács János túlélte a saját akasztását (erről itt írtunk részletesen). Kozarek hóhér neve a fiaskó után annyira közismertté vált, hogy még azok a Kozarek nevű emberek is a névváltoztatás mellett döntöttek, akik semmilyen rokoni kapcsolatban nem álltak a hóhérral és családjával. Igaz, nem is nagyon állhattak, mivel a morvaországi hóhércsaládba született cseh hóhér valódi neve Kozourek volt. A hóhér többször is csavart eredeti családnevén, mivel gyermekei anyakönyvi bejegyzéseinél egy "t" betűvel feldúsítva, már Kotzourek néven szerepel, és így lesznek anyakönyvezve a Kozarek gyerekek is. Mindeközben az újságokban Kozarek néven hivatkoznak rá, sőt a hóhér maga is így ír alá.

De a nevek körüli fortélyoskodás hiábavaló, az újságok megírják, hogy a Kozarekek valójában Kotzourekek, ezért idővel a Kozarek gyerekek szinte mind nevet változtatnak, Kormosra, Kincsesre és Kálnaira cserélik balszerencsés családnevüket. A fennmaradt iratokból azt látjuk, hogy Kozarek hóhér a nevekkel történő zsonglőrködésen túl is mindent megtett azért, hogy gyermekeit megvédje saját balsorsú árnyékától. Az egyházi anyakönyvezés kezdete óta a hóhérok nevénél minden esetben jelölték annak hivatását (carnifex, carnificis), de még a hóhér segédeinél is így jártak el. Kozarek Ferenc lesz az első, akit a szóbeli közlések alapján vezetett anyakönyvekben nemhogy nem valódi hivatásával tüntetnek fel, hanem Kozarek mester annál lényegesen jobban hangzó polgári foglalkozásokat intéz neve mellé, mint az ügynök vagy üzletvezető. 

Persze az említett győri eset, majd az azt követő hosszú évekig tartó folyamatos sajtóérdeklődés feleslegessé tette a korábbi fondorlatosságokat, Kozarek így is a kor igazi celebritásává vált. A személyét övező érdeklődést részben annak köszönhette, hogy nem szívesen állt szóba az újságírókkal, amivel csak fokozta a rá irányuló figyelmet. Már pusztán a fellépése, megjelenése és mogorvasága is elég volt ahhoz, hogy neve rendszeresen feltűnjön az újságokban. A darabokra tört inkognitó romjain végül Kozarek úgy dönt, ha már úgysem élhet névtelenségben, hasznot húz hírnevéből.  1893-ban “Pesti hóhér” címen ponyvaregény jelenik meg, melyet a könyv elején található, Kozarek aláírásával és képével ellátott ajánlás szerint a hóhér naplójából írtak. Persze a korban divatos, okkultizmussal és rémekkel teletűzdelt olcsó fércműnek nem sok köze volt Kozarek Ferenc életéhez, az csupán a “Berlini hóhér naplója” címen már korábban megjelent német regény fordítását takarta. Gyanítható, hogy Kozarek nem kevés pénzért vett részt a korabeli marketing akcióban, ami miatt végül egy konkurens könyvkiadó perre is ment, de ennek kimenetelét Kozarek már nem éli meg. 1894-ben egy könnyű kézsérülés nyomán kialakuló fertőzésbe belehal, és vele együtt kihal az a több évszázados hagyomány, ami alapján halála után a hóhér helyébe ügyesebb segédje lép, aki rendszerint a család tagja.

Kozarek utódját már pályázat útján nevezik ki, akinek vizsgán kellett bizonyítania szakmai rátermettségét. Így nyeri el az állami ítéletvégrehajtó címet Bali Mihály faddi földműves, akinek szinte semmi tartanivalója sem volt a személyét övező érdeklődéstől. Kirekesztéstől és megvetéstől nem kellett félnie, mivel hóhérsága előtt és után is megbecsült tagja volt falujának, amit leginkább csak az akasztásokkal járó hivatali kötelezettségei miatt hagyott el. (Bali Mihály szülőfalujában az állami ítéletvégrehajtó emlékét leszármazottai a mai napig ápolják.) Bali ennélfogva nem sokat fondorlatoskodott inkognitójának megőrzésén, sőt, kifejezetten élvezte a korabeli reflektorfényt, és rövidesen a közéleti folklór ismert alakja lett. Kozarek Ferenccel szemben, Bali Mihály közlékeny, humoros és könnyedén kitárulkozó hóhérnak mutatkozott.  „Egy cseppet sem magábavonuló, mogorva hóhér, hanem élni, mulatni szerető hóhér, ki örömest beszél boszniai pecérkedéséről és szívesen, bizonyos büszkeséggel mutogatja magát.” - írták róla. A regnálása alatti 30 évben számtalan vicc, karikatúra, anekdota, újságcikk, de még képeslap is született Baliról.

Kellemetlenség csupán egyszer történt vele, amikor egy alkalommal Kolozsváron senki sem volt hajlandó elszállásolni a hóhért, ezért a fogház egyik mellékhelyiségében volt kénytelen tölteni az éjszakát. A kolozsvári eset után maga Ady Endre vette védelmébe a “szegény faddi jámbor embert”, aki csak a kötelességét végzi.

Bali nyugdíjazása után egyik segédje kerül helyére, a kinevezésekor már 65 éves Gold Károly (róla itt írtunk részletesen), akinek viszont bőven kijutott a társadalmi megvetettségből, és a sajtó támadásaiból egyaránt. Gold bácsi kereken negyven évet tölt az igazságszolgáltatás zsoldjában, amiből az első 37 évet hóhérsegédként, majd élete utolsó három évét állami bakóként. 1888-ban, egy kocsmai ismeretség révén kerül Kozarek Ferenc mellé, aki azonban a hóhérok által igazgatott gyepmesteri telepen már nem ad neki munkát. Gold Károly így az alkalomszerű, csekélyke apanázzsal járó asszisztensi állás mellett még tisztes munka után is kénytelen nézni, azonban maradása sehol nincs, miután fény derül a pribékségre. Alkalmi munkákból, állandó szűkösségben tengődik szinte egész életében, sorsa csak 60 éves korában fordul némileg jobbra, mikor egy Egressy úti villában házmesteri munkát és mellé lakást kap. 1925-ben Bali Mihály három évtizedes működés után nyugdíjba vonul, és az akkor már 65 éves Gold bácsi elnyeri a hóhér hivatalát, ami után közel 40 évig sóvárgott.

Az új bakó eleinte jó viszonyban volt az újságírókkal, az akasztások után a gyűjtőfogházzal szemben lévő kocsmában amolyan sajtótájékoztatókat is tartott, ahol készséggel válaszolt a tudósítók kérdéseire. Az újságírók azonban nem szerették a hóhért, mivel az alázatos képű, hajlott hátú, galambősz, iszákos svábban semmi sem volt elődeiből. Gold bácsi nem sugárzott sem erőt, sem tiszteletet. Jámbor nyárspolgárnak írták le, zsíros kalapban, és elnyűtt cúgos cipőben, mint egy kimosakodott kőműves.

Léderer Gusztáv akasztása után több újság is a bakó ügyetlenségéről, és a csendőr főhadnagy hosszúra nyúlt haláltusájáról írt. Mindezekhez hozzátéve, hogy az öreg állami bakót ideje lenne nyugdíjba küldeni. Gold bácsi megharagszik az újságírókra, sőt még perre is menne velük a “hitelrontás” miatt, de elöljárói ehhez nem járulnak hozzá. Az állami bakó ezután már nem állt szóba a hírlapok munkatársaival. "Félek tőlük mint a tűztől" – mondogatta. Néha egy-egy félmondatot még kihúznak belőle az akasztások után, azonban Gold Károly többet már nem mond. Háromévi állami bakóság után, 1928-ban végül 69 évesen váratlanul meghal.

Utódja Kozarek Antal lesz, az említett híres Kozarek Ferenc fia, aki sikeres pályázattal nyeri el az állami ítéletvégrehajtó pozíciót, és 1929 tavaszán teszi le a hivatali esküt. Kozareknek nincs sok tartanivalója az ismertségtől, mivel testvéreivel szemben ő nem változtatott nevet, és a Kozarek család által akkorra már bő fél évszázada igazgatott gyepmesteri telepet is ő vezeti, így kiléte és családjának múltja egészen nyilvánvaló. De ő maga sem titkolja ezt, sőt. Hosszú interjúkat ad, amiben mesél a Kozarekek történetéről, apjáról, a hóhérsággal kapcsolatos családi relikviákról, a háborús múltról, az akasztásokról, a gyepmesterségről, testvéreiről, egyszóval mindenről, ami a Kozarekek életével kapcsolatos.  Amit az öreg Kozarekből 20 év alatt sem sikerült kihúzni, azt a fiú hetek alatt elmeséli. Az újságok persze kedvelik, hogy újra egy Kozarek az állami bakó, meg persze azt is, hogy ebben a Kozarekben semmi nincs apja mogorva szűkszavúságából. Kozarek Ferenc fia sokat szerepel az újságokban, ő már tényleg klasszikus bulvárfigura, akit a róla készült terjedelmes riportanyagok mellett megjelenő fotókon családi körben láthatunk, ahogyan kutyájával játszik, vagy éppen a szomszéd gyerekeivel lejt körtáncot.

Szegény Kozarek Antal azonban nem sokáig élvezhette az állami főbakóságot és az ezzel járó hírverést, mivel hóhérsága harmadik évében egy akasztáson megfázik, tüdőgyulladást kap, amibe rövidesen belehal, mindössze 47 évesen.  

Kozarek Antal utódja már a büntetés-végrehajtás kötelékéből kerül ki, és ez innentől egészen a halálbüntetés eltörléséig így is marad. 1932-ben pályázat útján Kovács János börtönőr nyeri el a hivatalt, aki pár év múlva Bogárra változtatja családnevét, és Bogár Jánosként híresül el. (Bogár János életéről itt írtunk.) Ez a Bogár János még nem az a Bogár János, akit a pártállami idők hóhéraként emlegetünk, ő majd a névazonos fia lesz, aki 1944-ben kerül apja helyére. A fővárosban szerencsét próbáló, egyszerű vidéki parasztember már nem lesz annyira népszerű, mint elődje, és bár szívesen nyilatkozik az újságoknak, nagy történetekkel nem tud szolgálni. A külsőségeiben és balsorsában is Svejk szerű figura leginkább a botrányai miatt kerül az újságokba.

Egy elszámolási vita miatt albérlőjét fogva tartja házukban, ami után eljárás indul ellene, de közben kiderül, hogy kisebb fiatalkori vétségek miatt büntetett előéletű, amit korábban elhallgatott elöljárói elől. Tagadja, hogy azonos lenne a büntetett Kovács Jánossal, de egy testi ismertetőjele miatt könnyen azonosíthatóvá válik, majd ezután mindent bevall. Előbb felfüggesztik, majd úgy tűnik végleg elcsapják állásából, de végül bocsánatot nyer és maradhat az állam bakója. Az újságok mindeközben részletesen beszámolnak a hóhér megpróbáltatásairól. Nem tudunk róla, hogy az idősebb Bogár Jánosnak a hivatása miatt bármilyen kellemetlensége támadt valaha, miközben saját ballépései többször is bajba keverik. Ezzel együtt közkedvelt figurája volt a korabeli Pestszentlőrincnek, de még az egykor felügyelete alá tartozott rabok is elismerően nyilatkoztak a barátságos, jámbor börtönőrről.

Ifjabb Bogár János viszont nehezen boldogul, kitanulja a mészárosságot, de miután apja hivatására fény derül, már senki nem akar vele dolgozni. Ezután kőművesnek áll, de ott ugyanígy elfordulnak tőle. Végül a fiú sorsa is - mint a hóhérok fiúgyermekének általában – beteljesül, és követi apját a bitófa mellé. Egy ideig a hóhér segédje lesz, majd az idősebb Bogár 1944-es visszavonulása után a helyébe lép.

Az ifjabb Bogár János életéről már nem sokat mesélnek az újságok, a pártállami rendszer természetéből következően az állami ítéletvégrehajtást nem jellemezte transzparencia. Azt tudjuk, hogy a fiatalabb Bogárnak a háborút követően bőven akadt munkája, 1945 áprilisa és 1946 júliusa között 100 kötél általi halálos ítéletet mondtak ki a népbíróságok. Tudni, hogy Bogár János is Pestszentlőrincen élt, és a lőrinciekben a mai napig számos anekdota maradt fenn személyéről. Állítólag még az ötvenes években is a babonás helybéli asszonyok a lőrinci pályaudvaron tepsi húsokkal és süteményekkel várták az akasztásról hazatérő hóhért, ahol az a kivégzésnél használt, és szerencsehozónak tartott kötél darabjaival hálálta meg a finomságokat. Több történetet ismerünk, ami a kedves és emberi Bogár Jánosról szól, azonban működésének történelmi kontextusa miatt nehéz lenne az ő személyéhez előjel nélkül közelíteni, így nem is lesz tárgya vizsgálódásunknak. Bogár János főhadnagy 1975-ben, 62 évesen hal meg. Utódai már mind számunkra ismeretlen börtönőrök lesznek, akik a szocialista büntetés-végrehajtás kötelékéből kerülnek ki. 

Amint láthattuk, a hóhérok közt voltak, akik élvezték és voltak, akik bánták a személyükre irányuló figyelmet, illetve ezen keresztül anonimitásuk elvesztését. Mivel a büntetés végrehajtásának látványára áhítozó tömegek megtorlás iránti ősi vágyát csak a sajtó elégíthette ki, az állam ítéletvégrehajtói az újságok állandó szereplőivé váltak. Az évszázadokig csak „névtelen emberként” emlegetett hóhérok széles körben ismertek lettek, ami elkerülhetetlen volt a hírlapi bulvár megjelenésével. A hóhérok iránti hatalmas érdeklődés pedig idővel egyenrangú bulvárszereplővé tette őket az arisztokrácia és a művészvilág képviselőivel. 

“Sikere volt mindennek, amiben Ferenc József, Fedák Sári, vagy Kozarek hóhér nevét emlegették”.

Márai Sándor

 Kövessen minket Facebook oldalunkon is!