2019. okt 28.

Az utolsó lefejezés Magyarországon

írta: Gábor Ármin Barna
Az utolsó lefejezés Magyarországon

 

 boritofejezes.jpg

A 19. század második felében a korabeli sajtó többször is foglalkozott az utolsó palloshalállal, ezek a közlések azonban rendszerint más helyre, és más időre tették azt. Ennek oka, hogy az igazságügy intézményeinek modernizációjáig csak töredékesen ismertek a büntető eljárások. Az 1849-ig működő úriszékek (földesúri bíróságok), és a városok is pallosjoggal bírhattak, így saját hatáskörben mondhattak ki halálos verdikteket. Ez azt jelentette, hogy nem létezett olyan „nagy könyv”, amit felcsapva egyértelműen megmondható lett volna, hol és mikor került sor az utolsó fővételre. Ezek a hírlapi írások arra viszont jók voltak, hogy a kollektív emlékezetet megmozgassák, és időben egyre újabb lefejezések ismertetésével licitáljanak egymás állításaira a különböző adatok közlői. A történelmi lottó győztese végül egy 1844-ben végrehajtott pozsonyi kettős kivégzés lett, így az újságok ennek a páros fővételnek a 100. évfordulóján is ezt az esetet emlegették, mint az utolsó magyarországi lefejezést. Ha azonban az olvasói levelekben röpködő helyeknek és időpontoknak gondosan utánajárunk, találunk egy még későbbi kivégzést 1852-ből, ami szinte biztosan az utolsó törvényes nyakazás volt az országban.

hirlap.jpg

Az osztrák büntetőtörvények 1852-ben történt honosítása után a pallos általi halálos ítéleteket már automatikusan kötélhalálra változtatták, így időben sem nagyon elképzelhető, hogy a férj- és gyerekgyilkos Kárász Rozália után még bárkinek kijutott volna az egyik legősibb büntetésből. 

Egy kis zempléni tót faluban, Szinnán történt 1850-ben, hogy előbb Bacsinszki Mihály ácsmester 8 éves fia, majd egy hónap múlva az apa is váratlanul meghalt. Hirtelen haláluk okául Czillich Flórián helyi orvos a kolerát állapította meg. Mivel a faluban jó néhányan tudták, hogy Czillich doktor és az ácsmester fiatal felesége régóta szerelmi viszonyban voltak, kétkedve fogadták az orvos diagnózisát és mérgezéssel gyanúsították meg a fiatal özvegyet. A szóbeszéd eljutott a hatóságokig, ahol elrendelték az áldozatok kihantolását és az idegenkezűség gyanújának kivizsgálását. A testek bél részein végzett elemzések után a felkért gyógyszerészek és orvosok egybehangzóan megállapították, hogy a halál oka mindkét esetben arzénmérgezés volt. Ezután a béldarabokat a későbbi bizonyításig egy pléhedényben elásták, azonban azokat valaki egyik éjszaka ellopta. Erős volt a gyanú, hogy a tolvaj Czillich doktor lehetett, így összeállni látszott a kép a páros ördögi tervéről és mindkettőjüket elfogták. Kárász Rozália bevallotta a gyilkosságokat és bűnös viszonyát a doktorral, akinek szerepét viszont a mérgezésben nem sikerült bizonyítani. A fiatalasszony azt vallotta, hogy a doktort tudta nélkül csente el annak házi patikájából a mérget, mikor az nem figyelt rá. A fiatal özvegy a gyilkosság indítékául Bacsinszki Mihály fojtogató féltékenységét nevezte meg. Mostohafiának bűne pedig csupán annyi volt, hogy mikor a férje haragja elől menekülve az asszony egy alkalommal az ablakon kiugrott, a fiú ezt látva cinkosul utat mutatott a nőt üldöző ácsmesternek. Az 1851. december 2-án Sátoraljaújhelyen tartott végtárgyaláson Kárász Rozáliát a Hármaskönyv alapján, „hóhér pallosa által szenvedendő halálra” ítélték. De mielőtt folytatnánk a méregkeverő asszony történetét, nézzük meg mit tudunk a halálbüntetések királynőjéről és annak véres játékszeréről, a pallosról.

A különböző kivégzési módoknak az ősidőktől fogva becsületbeli jelentésük is volt. Megszégyenítő és megalázó volt a kötél általi halál, a lefejezés azonban nem sértette meg becsületében az elítéltet és családját. Ennél fogva leginkább a nemeseket és az „illem” szempontjai miatt a nőket sújtották fővesztéssel, ami az egyszerű, kevés szenvedéssel járó halálbüntetési nemek közé tartozott és Magyarországon a feudalizmus ideje alatt végig elterjedt volt. Ugyanazon bűncselekményben résztvevő különböző rangú elítélteknél előfordult, hogy a nemest fővesztésre, rang nélküli társát pedig kötél általi halálra ítélték. A fejezés történhetett bárddal vagy pallossal, Magyarországon kizárólag ez utóbbi használata ismert. Az ítéletvégrehajtók egyik legfontosabb munkaeszköze a nyugati típusú, hosszú, egyenes kardokból kifejlődött hóhérpallos volt, aminek a használatához kapcsolódó szokások eltérőek lehettek. A hóhér a pallost kaphatta a bíróságtól, ami majd csak visszavonulása után, egy képletes pénzösszeg ellenében kerülhetett a birtokába. Némely bakónak azonban saját pallosa volt, ami a hóhérdinasztiákban apáról fiúra öröklődött. Az európai hóhérpallosok jelentős részét az acéliparáról már a középkor óta híres Solingenben készítették. Hagyományosan egy pallost 100 alkalommal használtak, utána vagy örökre elásták, vagy hosszú ideig mellőzték, majd újra elővették.

solingen.jpg

A hóhérpallos az előre történő vágásra szolgált, ezért súlyuk a viszonylag jelentősnek számító 2 kg körül volt. Átlagos hosszúságuk 105-115 cm, amiből a pengehossz 85-90 cm. A kétélű, széles penge végig egyenes és sima. A hóhérpallosok mindkét oldalán találunk vércsatornát, amiknek egyrészt szerepe volt abban, hogy a végrehajtás során a vér ne szennyezze be a közönséget, másrészt a penge vége nehezebbé vált általa, így lendületesebb és biztosabb vágásra volt képes használója. A sújtóhatást fokozandó előfordult, hogy a penge hegye körül nyílásokat alakítottak ki, amikbe a hóhér vélhetően ólmot préselt.

pallos.jpg

Szinte minden hóhérpalloson találunk szimbolikus képeket és feliratokat. Az ábrákban megjelenhettek a halálbüntetés különböző instrumentumai, mint például egy akasztófa vagy a kerék, de akár maga a kivégzés aktusa is szerepelhetett a pengén. A hagyományos díszítő ornamentika mellett, Krisztus, Mária, Justitia istennő, vagy különböző szentek ábrázolása sem volt ritka. Szintén széles skálán mozogtak a pengék feliratai, amik a hóhér nevétől elkezdve lehettek évszámok vagy fohászkodó, moralizáló szövegek is. Sok esetben a bakó, tartva az elítélt átkától, bocsánatkérő üzeneteket vagy éppen mennyországi jókívánságokat vésetett a pengére. A hóhérok törekedtek arra, hogy áldozatuk bocsánatát elnyerjék, ezért sokszor könnyes szemmel búcsúztak a halálraítéltektől. A hóhérok Ausztriában még a 19. században is középkori szokás szerint kivégzés előtt megcsókolták az elítélteket. De az ítéletvégrehajtók igyekezete a megbocsátásra tetten érhető a legújabb korban is, amennyiben elhisszük a legendát, ami szerint ifjabb Bogár János miközben az elítéltek nyakára helyezte a hurkot, a fülükbe azt suttogta: „nem én, hanem a törvény!”.

A fejezés történhetett tőkén (tuskó), térdelő helyzetben vagy széken. Magyarországon az utóbbi két módszer volt elterjedve. Az elítélt, összekötözött kézzel, gyakran kis fakeresztet szorongatva a hóhér előtt térdelve várta a palloscsapást. A bűnös szemét bekötötték, haját pedig lenyírták, hogy az ne gátolja a penge nyíróhatását. Közvetlenül az ítélet végrehajtása előtt a hóhér a kivégzendő személy fejét a megfelelő pozícióba állította, majd két kézzel megmarkolta a hóhérpallost és egyetlen határozott csapással a fejet a törzsről lemetszette.

nyakazas.jpg

A sikeres és gyors végrehajtáshoz azonban szükség volt az áldozatok együttműködésére is. Mivel a legtöbb országban a nemesi származású elítélteket tilos volt megkötözni, lényeges volt, hogy a hóhér előzetesen rábeszélje áldozatát a higgadt viselkedésre. Ha a suhintás pillanatában az elítélt elmozdult, gyakran nem úgy végződött a kivégzés, ahogyan az egybegyűltek szerették volna. Az ilyen félresikerült fejezéseknél a tömeg nem egyszer a hóhérra támadt, akinek akár az életébe is kerülhetett egy elhibázott csapás. A bakónak ezért a kivégzendővel mindkettőjük érdekében egyeztetnie kellett a procedúra menetéről.

Számos félresikerült vagy „szakszerűtlen” nyakazást találunk a magyar történelemben is. Az egyik legismertebb, de valóságát tekintve legkevésbé ellenőrizhető eset Hunyadi Lászlóé (1431-1457), akire a legenda szerint a hóhér háromszor sújtott le pallosával, de ő nem halt meg. A hagyomány szerint ilyen esetben a királynak kegyelmet kellett volna adnia, amit Hunyadi még állva ki is kért magának, de hosszú ruhájában felbukott, és ezután a bakó negyedszerre már nem hibázott.

Teljesen biztosan tudjuk viszont, hogy a magyar jakobinusok kivégzésekor Sigray Jakab fejét az öreg budai hóhér csak a harmadik csapásra tudta a gróf testétől elválasztani. A társai kivégzésének végignézésére ítélt szerencsétlen Martinovics József a beszámolók szerint ezt látva rosszul is lett.

 Az első szekéren Martinovics József ült s ő vitettetett fel legelőször is az alkotmányra, melyen esett a kivégeztetés. A szekerek úgy állottak, hogy egy rab a másiknak halálát nem láthatta, Martinovicson kívül, kinek mint legnagyobb bűnösnek, nézni kellett több társainak elenyészését. Igen súlyosította ezen nézést egy véletlen történet. A budai öreg hóhér, t. i. a harmadik vágásra csapta le az első főt, mely látásra szinte magánkívül kezdett lenni egy kevés ideig Martinovics. …”

 „… A Budai Hóhér szerencsétlen csapásainak kémlelésére, úgy elrémült, hogy két Hajdúnak kellett megfogni kétfelől. Azután leült a földre, és szüntelen könyörgött.”

 Magyar Hírmondó – 1795

 

Ezután a „tartalékosként” kirendelt fiatal egri hóhér vette át a végrehajtást idős budai kollégájától, akinek pontos csapásait viszont már hangos „bravó” bekiabálásokkal díjazta az összegyűlt tömeg. 

mj.jpg

Egy fél évszázaddal későbbi németországi esetnél pedig a kirendelt katonaságnak kellett a hóhért egy balszerencsés fejezés után a háborgó tömeg elől kimenekíteni. 

A hóhérnak, ki végrehajtásoknál különben szerfölött ügyes, ezúttal azon balsorsa volt, hogy a tettes fejét csak hat nem sikerült vágás után a hetedik által választhatta el a deréktól. A nézők közt nyugtalankodás támadt, és ennek következtében a hóhér erős katonai födözet alatt vitetett a városba vissza. A kivégzés alatt, melyet nézni mindenesetre borzasztó volt, mert a hibás vágások részint a fejet, részint nyakat és vállakat érték, számos néző rosszul lett.”

 Budapesti Hírlap, 1854. május 30.

 

Magyarországon az ilyen és ehhez hasonló eseteket elkerülendő 1814-ben már rendeletben írták elő, hogy kivégzéseket csak olyan személy végezhet, akinek jártassága ismert e téren. Ez azt jelentette, hogy innentől a hóhérok jól végzett munkáját három tanú igazolta a végrehajtásokat követően, amit vagy külön „bizonyítványként” kaptak meg, vagy a kivégzésről készült jegyzőkönyvbe került bejegyzésre. Ennek ellenére is előfordult, hogy a halálos ítéletek foganatosítása szerencsétlenül alakult, az egyik leghíresebb fiaskó Takács Jánossal esett meg Győrben, aki túlélte a saját akasztását.

A pontosabb csapások érdekében a 18. századtól kezdődően került sor a hóhérszékek alkalmazására. Ezek egyszerű kivitelű támlás székek voltak, melyek első két hosszabbra szabott lábát a stabilitást fokozandó a földbe ásták. A hagyományosan a szék támlájának háttal ülő elítéltet oldalról fejezték le, a támlával szemben lovagló ülésben helyet foglalókat - miközben a támlán megtámaszkodott a fej - felülről. De használtak egyforma lábbal készült székeket is, ezeket egy földbe levert karóhoz erősítették. A végrehajtás sikerét segíthette a hóhér segédje is, aki a palloscsapás pillanatáig a megfelelő pozícióban tarthatta kezével az elítélt fejét.  Szépen kivitelezett nyakazásnak az számított, amikor a törzs egészen addig ülő tartásban maradt a széken, amíg onnan el nem távolították. Ezt várták el a hivatalba lépő hóhéroktól a vizsgának számító első kivégzésnél is. Ezután a leköszönő hóhér az új bakót háromszor megpofozta, és ezzel az aktussal zárult a mestervizsga.

lefpill.jpg

 

Miután Kárász Rozália fejéről már döntöttek bírái, a másodszori végtárgyalás után a siralomházba szállították, ami a következő két napban valóságos búcsúhelyé vált. A tömegekben a részvét az utolsó napokban erősebb volt, mint a megvetés, sokan siratták a méregkeverő szépasszonyt, akit virágokkal halmoztak el utolsó földi lakhelyén, a siralomházban. Szeretőjének, az orvosnak vétkességét viszont az otthonában engedély nélkül tartott erős méreg birtoklásában állapították meg csupán, így előbb kétéves börtönbüntetéssel, majd a jogerős végső ítéletben már csak hathónapos elzárással sújtották.

 

Út a vesztőhelyig

Ebben az időben még az elítélteknek három napot adtak a siralomházban vallási vigasztalásra és a halálra való felkészülésre, miközben bárki szabadon meglátogathatta őket. A halálukra várók az utolsó napokban jobb ellátásban részesültek, ami köszönhető volt látogatóiknak is, akik rendszerint étellel, itallal és jó szivarral érkeztek az utolsó vizitre. Ezeket a háromnapos „dorbézolásokat” majd csak 1880-ban tiltják be. A negyedik napon az elítéltet menetiránynak háttal kocsira ültették és úgy vitték katonai kísérettel a vesztőhelyre, gyakran több ezer fős tömeg között. A halálraítéltek utolsó útja nem ritkán hasonlított a modern kor „vörös szőnyeges” vonulásaihoz. A sorsukba beletörődött és a tömeg bámulatát élvező mosolygós betyárok a szekérről virágokat szórtak az alélt nők közé, akik önmagukból kivetkőzve küzdöttek meg egy-egy ilyen repülő rózsaszálért. Sok halálraítélt élete nagy szerepét látta ezekben a teátrális kivégzési procedúrákban, amikre úgy készültek, akár egy színész a nagy jelenetére.

1852. szeptember 17-én Kárász Rozália, rövid életének utolsó napján talpig fehér patyolat ruhában, kezében virágcsokorral szállt fel a város kétfogatú szekerére, amely óriási tömeggel kísérve vitte a város vesztőhelyére. A kivégzés helyszínén, a csörögi országút mellett, katonákból álló kordonnak kellett az emberáradatot felfognia. A katonaság élő pajzsán belülre az elítélten és vigasztaló papján kívül csak a hivatalos személyek juthattak be: Vadász Dániel kiküldött szolgabíró, Generál József, a piros frakkos egri hóhér segédeivel és néhány orvos. A halálos ítélet felolvasása után a szolgabíró átadta a bűnöst a hóhérnak. A halálraítéltet a bakósegéd a hóhérszékbe ültette, de mielőtt kezét hátrakötözte volna, a nyugodtnak tűnő asszony a nála lévő virágcsokrot még maga elé tűzte a homokba. Majd miután szemét is bekötötték, Generál József egyetlen csapással lenyakazta az alig 24 éves Kárász Rozáliát, akinek feje messzire gurult, testéből pedig magasra szökött fel a vörös vérsugár. Lábai közt szép fejével temették el a bűnös asszonyt a vesztőhely mellett frissen ásott sírba, csontjait még háborítatlanul rejtheti a föld ma is.

veszto.jpg

Még egy rövid történettel megtoldhatjuk az utolsó fővesztés históriáját, ránk maradt ugyanis egy levelezés, amit Generál hóhér özvegye folytatott a vármegyével, és amiből megtudhatjuk milyen kálvárián ment keresztül a Kárász Rozália vesztét okozó hóhérpallos. Történt ugyanis, hogy a „vesztőmester” a sátoraljaújhelyi vendégszereplést követő évben váratlanul az egri hóhérlakban meghalt. A megözvegyült Reiter Annának és a hóhér hátrahagyott árváinak egyetlen öröksége a mester két pallosa lett volna, amiket azonban a vármegye elvett tőlük. Az özvegy azonban nem adta fel, és 20 évig fáradhatatlanul levelezett a hatóságokkal, mire visszakerült a családhoz a két értékes szerszám, ami generációkon át a Generálok apai örökségének számított. Mint utóbb kiderült, Tibolt Károly megyei főnök csak óvatosságból vitette el a pallosokat, nehogy a hóhér gyermekei valami kárt tegyenek azokkal egymásban. Mikor pedig már visszakerülhettek volna jogos tulajdonosaikhoz, egyszerűen nem találták őket. Később a lomok közt találtak rájuk a megyeháza padlásán, onnan pedig a levéltárba kerültek, majd a szolgabíróhoz, végül 20 év után, sűrű bocsánatkérések közepette visszaszolgáltatták az addigra már megvakult özvegynek. És bár a vak Reiter Anna nem is láthatta újra a híres pallosokat, a pengét díszítő német versikékre még két évtized után is pontosan emlékezett.

A magyar büntetőrendszertől a nyakazás intézménye nem távolodott el végleg Kárász Rozália messze guruló fejével. Csemegi Károly, az 1878-ban elfogadott első magyar büntetőtörvénykönyv megalkotója a nyaktilót (guillotine) javasolta, mint kivégzési módot a főbűnök esetében. A nyakazás eljárásának humánus voltát bizonyítandó Csemegi Franciaországból egy guillotine-t hozatott, és a pesti Városháza udvarán díszes jogásztársaság előtt, borjakon tartott próbakivégzést. Ezen a bizarr demonstráción szemléltették a nyakcsavar (garotte) működését is, ami szintén a jogtudós államtitkár javaslatai között szerepelt a nyaktiló mellett. Mennyire tűnhetett emberségesnek a borjakat guillotine alá küldeni és fojtogatni? A bemutatón résztvevő egyik újságíró - akit később be is csuktak az alábbi megjegyzésért - másnapi tudósításában úgy fogalmazott: „Nem ártatlan borjukon kellett volna ezt kipróbálni, hanem a javaslat szerzőjén, Csemegi Károlyon. „

nyaktilo_garotte.jpg

A képviselőház elfogadta ugyan a nyaktiló bevezetését, de a felsőház végül leszavazta a tervezetet, és helyette megtartotta a vértelen akasztást, amit majd csak 1990-ben töröl el az Alkotmánybíróság.

 

Kövessen minket Facebook oldalunkon is!

 

 

Források: Arcanum.hu, Hungaricana.hu, Google.com

(A nyíregyházi Jósa András Múzeumban őrzött pallos képét Jakab Attila régész engedélyével közöltük.)

 

 

 

 

Szólj hozzá

Bakó Kivégzés Hóhér Fővétel Nyakazás Fejezés Kárász Rozália Generál József Hóhérpallos