Nők és a kivégzések
Nőnapi írásunkban a nyilvános kivégzéseket övező feltűnően nagyszámú, nem egy esetben túlnyomó női érdeklődés jelenségét mutatjuk be. A 19. századi nyilvános kivégzésekről szóló korabeli tudósítások visszatérő eleme volt a gyengébb nem nagyarányú jelenléte, nem egyszer még a férfiak száma fölé is becsülve azt. A jelenséget éppúgy említik a külföldi tudósítások, mint a honi beszámolók, ezért e bizarr érdeklődésről nem állíthatjuk, hogy hazai sajátossága lett volna a halálos ítéletek nyilvános végrehajtásának.
„…a vesztőhelyen több ezer ember volt jelen, kik közt a nőnem különösen nagy számmal volt képviselve...” – Bécs 1853
„Legcsodálatosabb, hogy a nézők nagy, sőt talán nagyobb része némberekből állott, kik még délután is csapatonkint tódultak a kötélben lebegő katonán legeltetni, s még üveges bérkocsik és hintókban is jelentek meg ily kíváncsi hölgyek, kik közül sokan elájulnának ha egy csirkének torkát kellene metszeniök.” – Pest 1853
„Ma déli 12 órakor vittek ki a vesztőhelyre két bunyai lakost, lovas katonaság fedezete alatt, tömérdek bámész néptől s feltűnően inkább asszonyoktól kísértetve.” – Lugos 1850
A beszámolók többnyire értetlenül, és elítélően számolnak be a nők tömeges jelenlétéről, de magyarázatot a női kíváncsiságon kívül nem találnak az ellentmondásosnak tűnő érdeklődésre.
„Névszerint a gyengébb nem ama szánandó gyengesége ellen emeltetik panasz, hogy vele született kandiságát még az ily vérengző látványok sem képesek legyőzni, sőt a férfiaknál most is kétszerte nagyobb számmal tolult ki a borzalom helyére, melytől, azt kellene hinni, minden szelídebb s jobb érzésű kebel iszonnyal fordul el. „ – Buda 1843
A tudósítások többször is beszámolnak arról, hogy elit körökből érkező úri hölgyek is feltűnnek a kivégzések körül, akik gyakran öltenek álruhát, és az így szerzett inkognitóban vegyülnek el az érdeklődők tömegében.
„Előkelő hölgyek nagy számmal jelentek meg, komornai álruhában, hogy rájok ne ismerjenek..” – Párizs 1865
„Művelt, finom, előkelő delnőket láttunk egy-egy kapuhoz támaszkodva, egy-egy bérkocsiban ülve. Öltönyük, mozdulataik, kezeik szépsége, beszédjük mutatta, hogy a jómódú osztályhoz tartoznak és mégis, levetkőzve a gyöngédséget, mely nélkül művelt férfi művelt nőt nem képzelhet, elmentek, hogy saját szemökkel lássák, mint fojtanak meg egy embert.” – Pest 1862
Bogár Imrének, az ország leghíresebb lovas betyárjának 1862-ben történt nyilvános akasztása után, a haladó szellemű gondolkodók kikelnek a kivégzést övező vidám vásári népünnepély ellen, amivé a nyilvános kivégzések a 19. századra váltak. Részben ezek miatt a zavarba ejtő majálisok miatt, rövidesen zárt helyre szorítják a halálos ítéletek végrehajtását, ahova nőket már nem engednek be. A kivégzések körüli visszásságok közül szóba kerül a túlnyomó női érdeklődés talánya is, amiről az egyik újságban hosszabb elmélkedést is találunk.
„Mit kereshet a művelt nő a bitó környékén ?
Élvet nem, mert még az állat is megrendül, midőn társát leölni látja.
Példát nem, mert művelt embernek, hogy a rossz tettől óvakodjék, ily példára szüksége nincsen, ha pedig a gonosz megfészkelte magát lelkében, a példa nem hat, és nem riaszt.
Szórakozást nem, szánalomra méltó szív az olyan, melyet más ember halálhörgése szórakoztat.
Ingert nem, megvetést érdemel az oly lélek, melyet csak a bitó ingerel már, nem életre való már az olyan szív, melyet csak a halálkín látása hoz sebesebb mozgásba.
Tanulmányt nem, nincs ember, ki élte boldogságát oly nőre bízná, ki ilyen tanulmányokra vágyik.
Ha van férfiú, kinek annyira lassú a vére, hogy ilyen irtóztató zaklatásra van szüksége, ám tekintsen kivégzett embertársa elkékült vonásaira, olvassa le arcáról a kin és fájdalom egyes mozzanatait, de a nő, kinek boldogítás és szíve gyermekeinek nevelése föladata, minél távolabb tartsa magát a bitótól.” - 1862
Ma sem könnyebb a dolgunk, amikor az akasztófa körül ólálkodó nők tömegének rejtélyét próbáljuk megfejteni, de az biztos, hogy a választ mi nem a női lélek vérgőzös bugyraiban keressük.
A fenti beszámolókból kimaradt valami, ami a nyilvános kivégzések elleni harc egyik fontos muníciója volt, miszerint ezek a halálraítéltek már nem részesültek a tömegek megvetésében. A büntetések végrehajtása során a nyilvánosságnak nagy jelentősége volt, mert egyrészt elrettentésül szolgált a bűnelkövetéstől, másrészt kielégítette a tömegek megtorlás iránti vágyát. Idővel azonban a nyilvános kivégzések ezeket a célokat már egyáltalán nem szolgálták.
„Nem egyszer fordult bizonyos lelkesedéssel, s a szánakozás érzelmeivel a tömeg a vesztőhely felé, és kivált oly esetekben, ha a halálra ítéltetett talán kellemes külseje, ifjúsága, satöbbi által is benyomást tesz a nézőkre, a megfenyítendő bűntettről egészen megfeledkezvén a nép, azért, mert bátorságot lát benne, őt hősnek, vagy, mert ártatlannak mutatkozik, azt éppen áldozatnak tekinti.” -1843
A kivégzések körüli tömegekben idővel már erősebb volt a részvét, mint a megvetés. A bűnösök életéről dalok és versek születnek, akik így nem egyszer szimbólumaivá válnak az elnyomó, kizsákmányoló állam elleni romantikus harcnak.
A kivégzések gyakran hasonlítanak a mai fogalmaink szerinti könnyűzenei koncertekre, ahol a fellépők maguk a halálra ítéltek, akikre koszorúk és virágcsokrok záporoznak a tömegek által kísért utolsó útjukon. A bűnösök pedig, a saját maguk által készített csokrokból virágokat dobálnak a tömegbe, pont úgy, mint ahogyan egy rocksztár hajítja rajongói közé valamelyik ruhadarabját.
A 19. század első felében megjelenik a romantika, ami romantizálja a bűnösöket és relativizálja a bűnt. A bűnösöket sokszor áldozatnak mutatja be, akik gyakran egy szerelmi szál, vagy önhibájukon kívül esnek bűnbe. Sorra jelennek meg a romantikus irodalmi és színházi művek, amiknek gyakran katartikus eleme egy kivégzés. Az emberek ennek hatására ártatlan, romantikus hősöknek látják a halálra ítélteket, főleg ha fiatalok, jóképűek és esetleg még bátran is viselkednek az utolsó útjukon.
Gyaníthatóan ez a bálványozással keveredett sajnálat hajtotta a nőket az akasztófa köré, ahol zokogva küzdöttek meg egymással egy-egy repülő vérvörös rózsaszálért. Ebben az időben a nyilvános kivégzések voltak a legnagyobb tömegeket megmozgató események, a lóversenyeket leszámítva, semmilyen ehhez fogható városi tömegrendezvényt nem tartottak. Olyan egyéb esemény pedig, ahol a figyelem középpontjában egyetlen ember állt, egyáltalán nem létezett, leszámítva a nagyon ritkán előforduló koronázási ünnepségeket.
Miután a nyilvános kivégzések eltűnnek a városi terekről, száz évnek is el kellett telnie, hogy a női tömegek újra idolokat találhassanak maguknak, de ezúttal már a könnyűzene csillagai közül, akik fura módon, bizonyos értelemben nem egyszer maguk is halálra ítéltek voltak…