Kivégzések in effigie: a szimbolikus halál
Az in effigie (képmásában) kivégzés a középkor végétől a XIX. század második feléig, a szökésben lévő, haldokló, vagy már halott elítéltek képmásán végrehajtott halálos ítéleteket jelentette. In effigie felakasztani, vagy megégetni egy olyan végrehajtása volt az ítéletnek, amikor a távollévő elítélt képét, vagy az őt szimbolizáló bábut akasztották fel, égették meg máglyán, vagy fejezték le a nyilvánosság előtt. Halottak esetében gyakran előfordult, hogy az ábrázoláshoz olyan bábut használtak, amely az illető személy halotti maszkját viselte.
Noha az in effigie kivégzések csak a középkortól jelennek meg a büntetőjogban, a képmások szimbolikus elpusztításával már egyes ókori népek hagyományaiban is találkozunk. A görögök is szükségesnek tartották a képmásokon végrehajtott ítéleteket, elrettentés, és megtorlás céljából. A görögöktől később vették át a rómaiak, akik ledöntötték azoknak a jeles embereknek a szobrait, akik utólag valamely gonosztettet követtek el. Sokszor nem elégedtek meg a szobor, vagy kép lerombolásával, hanem be is szennyezték, vagy a latrinába lökték azt. Előfordult, hogy valamely szobornak a talapzatát meghagyták, hogy így valamely nagy bűnnek a nyoma megmaradjon, és az utókor a tettest annál jobban átkozza.
Ezekre a fura in effigie procedúrákra a XIX. században már csak kiemelt jelentőségű ügyekben került sor, amikor az állam demonstrálni akarta, hogy bizonyos bűnök nem maradhatnak megtorolatlanul. A középkorban viszont még a képmások kivégzése gyakori volt, ami a vádlottaknak a büntetés előli rendszeres megszökésével magyarázható. A megérdemelt halálbüntetéstől való megmenekülés erkölcstelen, és igazságtalan dolog volt, ami a tömegek igazságérzetét sértette. A szimbolizált kivégzések viszont a tisztességes polgárok megtorlás iránti vágyát részben kielégítették. Az in effigie kivégzések főleg Franciaországban, Németországban, Olaszországban és Belgiumban terjedtek el. Bizonyos európai országokban, az újkorban már a jogrendbe is beépült olyan fajta automatizmus, hogy meghatározott bűncselekményeknél, amennyiben a vádlott két idézés, majd az ezt követő elfogatóparancs után sem került bíróság elé, az eljárást nélküle folytatták le. A vádlott nélküli tárgyalások végén pedig in effigie a büntetést végrehajtották. Főleg felségsértés, eretnekség, istentagadás és istentelen könyvek írása esetén volt helye a szimbolikus kivégzéseknek. Előfordult, hogy ugyanazt a személyt, gyalázatának megsokszorozásaként több helyen is jelképesen kivégezték.
Így járt Vallette hercege 1639-ben, akinek bábmása három helyen, Párizsban, Bordeauxban és Bayonneban egyszerre veszítette el fejét. A szinte névazonos Lavalette grófot bő másfél évszázad múlva szintén távollétében nyakazzák le. Napóleon egykori postaminisztere a történelem egyik legvakmerőbb szökésével kerüli el a kivégzést, amikor felesége utolsó látogatásakor az asszony ruháit magára veszi, arcát zsebkendőbe temeti, és így sétál ki a börtönből. In effigie kivégzése a grófnak azonban kevésbé látványos, mindössze az ítéletet szögezik a nyaktiló mellé.
A közismert De Sade márki is bábuként végezte be egy alkalommal szolgájával együtt, miután mérgezés és szodómia vádjával halálra ítélték őket. Még az ítélethozatal előtt mindketten Itáliába távoztak, így az Aix-en-Provence főterén felállított Guillotine csak a márkit megtestesítő szalmabábúra sújthatott le, mialatt szintén szalmából megformált szolgáját az akasztófán fojtogatta a hóhér.
Az in effigie kivégzések egy másik jellemző típusa volt, amikor a lázongó tömegek valamely közutálatnak örvendő személy képmását nyilvánosan elégették, vagy felkötötték. Az ilyen szimbolikus tűz- vagy kötélhalál jellemzően az uralkodóknak, vagy a helyi elöljáróknak jutott, mint például a brit gyarmati kormányzat elleni lázadások során Kanadában.
Szintén így járt a Scotland Yardot létrehozó Robert Peel is 1839-ben.
És hasonló sorsra jutott a Tamás bátya kunyhója írónője, a rabszolgatartás elleni küzdelem élharcosa, Harriet Beecher Stowe is, akinek képmását az akkor még mérsékelten liberálisnak mutatkozó amerikai egyetemi közösség tagjai nyilvánosan elégették.
A magyar igazságszolgáltatásban az in effigie kivégzéseknek nem volt hagyománya, az ilyen típusú végrehajtásokat Magyarországon az osztrák jogrend alapján hajtották végre, többségüket az 1848–49-es szabadságharcot követő megtorlások részeként. A szökésben lévő Kossuth Lajost és 67 társát „fölségárulási bűnnel jóhiszeműleg” megvádolva, az újságokban is megjelenő felhívással idézték be a katonai törvényszék elé, majd a nélkülük lefolytatott tárgyalás után in effigie 36-ot közülük ki is végeztek.
Az 1851. szeptember 22-én tartott kivégzési procedúra az elítéltek hiányának ellenére is a szigorú katonai szabályzat szerint ment végbe. A katonaság négyszöget formálva kivonult a vesztőhelyre, az Újépület északi sarkához, a mai Báthory utca vonalában. Megjelent Bott Ferenc hóhér is segédeivel, pont mintha igazi kivégzés történne. A kirendelt törzshadbíró szokás szerint a végrehajtást lóhátról kiáltva indította el: „Die Exekution beginnt!“. Ezután felolvasta a halálos Ítéleteket, és felszólította a hóhért, hogy teljesítse kötelességét. Előlépett a bakó, utána két pribék négyszögletes fekete táblákkal, amelyeken az elítéltek neve fehér betűkkel volt felírva. A hóhér ezeket a táblákat a megállapított sorrend szerint, a halálos ítéletekkel együtt felszögezte a bitófákra. Legutoljára Kossuth Lajos nevét, ezzel is jelezve, hogy ő a főbűnös, amiért ha a kivégzés a valóságban is végbemegy, őt hagyták volna legutolsónak. (Érdekesség, hogy a Német Életrajzi Archívumban Kossuth Lajos halálának dátumaként 1851 szerepelt sokáig, ami csupán a szimbolikus kivégzésének dátuma.)
Az akasztások körüli egyetlen bonyodalom a hóhér javadalmazása körül alakult ki, akinek a 36 tábla felszegezését csupán egyetlen valódi akasztás után járó fejpénzzel kívánták honorálni. Bott hóhér azonban ezt nem hagyta annyiban, és egy visszaemlékezés szerint ekképpen fakadt ki az osztrák katonai referensnek: „Uram, ezt a ceremóniát az teszi azzá, ami, hogy én végzem. Ha valami káplárra bíznák, nem hederítene rá az ördög sem. Itt én, a hóhér, vagyok a fő. Gyalázok, de a saját gyalázatommal gyalázok. Hát az én becstelenségem sem olcsó portéka. Ha önöknek szüksége van rá, fizessék meg. Nem az én hibám, hogy önök nem tudják a kezembe adni, ami kivégzésnél a legfontosabb: a deliquenst. Nekem minden in effiqie végrehajtásért is egyenkint kijár a rendes taksa. A bitófa, a kötelek ára, a fejpénz, az akasztófáról való levétel szokott díja. Egy-egyért összesen 115 váltó forint. Kérem a pénzemet.” Végül a brünni hóhér megkapta mind a harminchat kivégzés után járó illetményét.
A mindeközben már emigrációba menekült elítéltek nem kevés derűvel olvasták a perről, és a kivégzési színjátékról szóló beszámolókat. Gróf Andrássy Gyula, Párizsban gróf Arthur Seherr-Thoss lakásán a Wiener Zeitung azon számát olvasva, amely az ítéletet közölte, a következő szavakkal adta át a lapot házigazdájának: „Olvasd csak, itt van a halálos ítéletem, oly jól van fogalmazva, hogy sírkövemre nem kívánok szebb föliratot." A jó megjelenésű, daliás grófot ezután a párizsi szalonok hölgyvendégei csak úgy nevezték egymás közt: a szép akasztott ember. Az akasztott ember később miniszterelnök lesz, majd a monarchia külügyminisztere, kinevezéseire pedig ugyanaz a királyi aláírás kerül, ami halálos ítéletére…
Talán éppen ennek a szomorú szeptemberi napnak az emléke miatt, az osztrák–magyar kiegyezést követően nem sokkal a magyar bűnvádi eljárás szövegébe bekerül egy kardinális szabályozó: „Távollevő ellen vádhatározat vagy bűnvádi ítélet nem hozathatik.” Ez a kitétel az akkori modern jogtudomány követelményeinek megfelelt, és felfogásában haladóbb volt az osztrák és német bűnvádi eljárásoknál.
Kövessen minket Facebook oldalunkon is!
