A bűnösök szenvedésének nyilvános bemutatása ősidők óta végigkísérte az emberi közösségek életét. A büntetés nyilvános végrehajtásának több évszázados hagyománya szerint, az állami vérhatalom a mindenki számára elérhető közösségi térben történt kivégzésekkel demonstrálta erejét. Ez az időszak Magyarországon 1868-ig tart, ezt követően a halálos ítéleteket zárt helyen foganatosítják, szűk körű nyilvánosság előtt. Előfordult még olyan rendkívüli történelmi szituáció, mint például a Tanácsköztársaság, vagy az annak a bukását követő időszak, amikor polgári személyek nyilvános kivégzésére került sor, elsősorban vidéki településeken. Szintén rendkívüli, és egyszeri alkalomnak tekinthető az 1945-ben felállított Budapesti Néptörvényszék első halálos ítéleteinek nyilvános végrehajtása az Oktogonon.
A büntetések végrehajtása során a nyilvánosságnak nagy jelentősége volt, mert egyrészt szolgálta a közösség tagjainak elrettentését a bűnelkövetéstől, másrészt kielégítette a tömegek megtorlás iránti vágyát. Az idő előrehaladtával a nyilvános kivégzések végül ezeket a célokat már egyáltalán nem szolgálták. A feudális kegyetlenségek látványához hozzászokott embernek nem különösebben volt visszatartó erő egy-egy kivégzés, mivel a barbárságot megtapasztalhatta az élet számos területén. A háborúkat javarészt szúró-, és vágóeszközökkel vívták, ahol a csataterek emberi mészárszékei nem különböztek a vérpadon látottaktól. De nem kellett ahhoz katonának állni, hogy ezeket a borzalmakat megtapasztaljuk, mivel a polgári lakosság nagy része ki volt téve a feje felett áthullámzó háborúskodó, vagy csak éppen portyázó katonaság kegyetlenkedéseinek. Nem beszélve arról, hogy az eseményszámba menő, akár az életünket gyermekkorunktól végigkísérő kivégzésekhez is idővel hozzászokhattunk. Tudjuk, hogy a korabeli emberekben undort, vagy viszolygást csak egészen extrém minősített büntetések keltettek, mint például az élve megnyúzás, vagy a kampókra függesztés.
Részlet egy 17. századi eperjesi hármas kivégzés leírásából
Magam láttam, hogy mikor ennek a Havránnak a bőréből a hóhér szíjat hasított és húzott le a nyakától a sarkáig, amint a törvényfához állva oda volt kötve, hátratekintett s rusznyák nyelven, éktelen káromkodás között így szólt a hóhérhoz: „Vondd le gyorsabban a bőrömet, hogy a sátán anyja fertézzen meg! Lennél csak te az én kezemben, másképp és jobban nyúznám le a tiédet.” így folytatta a szörnyű átkozódást. Egy tót pap állott mellette, hogy más üdvösebb gondolatokra és imádságra intse. Néha imádkozott is egy keveset, de aztán újból szitkozódni kezdett. A hóhér pedig, mikor kihasította a szíjakat, eladásra kínálgatta a körülállóknak.
…Most őt vetkőztették mezítelenre és egész testét késekkel felhasogatták, azután pedig egy vén lónak frissiben lehúzott bőrébe göngyölték, bevarrták kezét, lábát is belezárva, úgy, hogy csak a feje volt kint belőle. így lógott a legnagyobb nyári forróságban majd három teljes napig úgy, hogy még elevenen megférgesedett, és félig a szomjúság miatt nyomorultul kellett elvesznie.
A vérpad körül álló, elborzadt néma tömeg filmes kliséivel ellentétben, a vásárokkal, búcsúkkal és ünnepekkel összekötött kivégzések a 19. század derekára már inkább vidám majálisokra hasonlítottak. Bogár Imrének, az ország leghíresebb lovas betyárjának a kivégzése körüli hangulatról így számolt be a korabeli sajtó:
„A vesztőhelyen, annyi bámuló volt, mint talán mind a három idei lóversenyen együttvéve; sőt mi több, még sátrak is voltak felállítva, hol bort, sört, fagylaltot s több efféle kellemes dolgokat lehetett kapni, melyeket a közönség a kivégzés után tömegesen vett igénybe. Mindez korunknak nem nagy dicséretére válik. Csak azt csodáljuk, hogy egy pár banda cigány is ki nem ment e szomorú mulatóhelyre.” - Politikai Újdonságok - 1862
A tudósításból kimaradtak a kivégzés utáni botrányos jelenetek, amikor is a tömeg leszaggatta az akasztott ember szerencsehozónak tartott ruháit, majd közelharcot vívtak a rongydarabokért. (A hóhérokkal, és kivégzett emberekkel összefüggő babonákról ebben a posztban olvashatunk.) Mint látható, a büntetés nyilvánossága nem szolgálta már a tömegek üdvözülését, sokkal inkább voltak a babonás hisztéria színterei. Voltak olyan földművesek, akik csak azért utaztak el egy-egy kivégzésre, mert gazdagabb termést reméltek az akasztott ember látványától. A reformkor, a humanista eszmék térnyerése, majd a legújabb kori felvilágosodás is kevés volt ahhoz, hogy ezeket a hiedelmeket kigyomlálja bizonyos néprétegekből. Az 1939-ben Franciaországban, nem kevésbé botrányosra sikeredett utolsó nyilvános kivégzésen a tömegek ugyanúgy rongyokkal itatták fel a kivégzett gyógyító hatásúnak vélt vérét, mint ahogyan azt tették a középkorban.
Ahogyan az elrettentő erkölcsi leckén keresztüli üdvözülés nehezen tapasztalható a tömegekben, éppúgy nem találkozunk a bűnösök megvetésével sem. Az 1843-iki büntetőjogi javaslatokban már az alábbi visszás jelenségek ismertetésével érvelnek a kivégzések zárt helyre történő száműzése mellett:
„Nem egyszer fordult bizonyos lelkesedéssel, s a szánakozás érzelmeivel a tömeg a vesztőhely felé, és kivált oly esetekben, ha a halálra ítéltetett talán kellemes külseje, ifjúsága, satöbbi által is benyomást tesz a nézőkre, a megfenyítendő bűntettről egészen megfeledkezvén a nép, azért, mert bátorságot lát benne, őt hősnek, vagy, mert ártatlannak mutatkozik, azt éppen áldozatnak tekinti. Innét sokszor a nép poézisnak egyik kedvenc tárgya a kivégeztetett rabló, és ennek dicsőítését, nem pedig az általa elkövetett bűntől irtózatot, nem az erkölcsi leckét, melyet a bűnfenyítésből meríthetni, tárgyazza az ének.”
És valóban, a bűnöző életmódot folytató betyárok romantikus művekben válnak halhatatlanná, az akasztófa körüli tömeg pedig bálványozza őket. A halálraítéltekre koszorúk és virágcsokrok záporoznak utolsó útjukon, ők maguk pedig rózsaszálakat szórnak a tömegbe, ahol a zokogó nők önmagukból kivetkőzve küzdenek meg egy-egy ilyen repülő virágszálért. Érdekesség, hogy akár a hazai, akár a külföldi kivégzésekről szóló tudósításokat nézzük, azok rendszeresen megjegyzik a női érdeklődők nagyszámú jelenlétét.
„Művelt, finom, előkelő delnőket láttunk egy-egy kapuhoz támaszkodva, egy-egy bérkocsiban ülve. Öltönyük, mozdulataik, kezeik szépsége, beszédjük mutatta, hogy a jómódú osztályhoz tartoznak és mégis, levetkőzve a gyöngédséget, mely nélkül művelt férfi művelt nőt nem képzelhet, elmentek, hogy saját szemükkel lássák, mint fojtanak meg egy embert.” - Hölgyfutár – 1862
A siralomházak gyakran búcsújáró hellyé váltak, a három napig bárki által látogatható halálra ítélteknek virágokkal, szivarral, borral kedveskedtek ismeretlen vendégeik. A tömegek megvetése helyett a bűnösöknek részvét jut végóráikban, ami már ellentétes volt a büntetés nyilvános végrehajtásának pedagógiai céljaival.
Bármekkora is a felháborodás a Bogár Imre akasztását övező jelenetek miatt, még pár évet kell várni, hogy végül Ferenc József császár beszüntesse a nyilvános kivégzéseket a monarchia területén. A betiltás magyar vonatkozása, hogy a császári elhatározáshoz egy Rátkay György nevű Bécsben élő magyar férfi akasztása vezetett, ami egyben az utolsó nyilvános kivégzés volt a császárvárosban. A botrányba fulladt akasztás körülményeit egy modern városi sporteseményhez lehetne hasonlítani. A vesztőhely körül lelátókat építettek, melyeket a tömeg már éjjel elfoglalt. A közel fekvő enyvgyár és vendéglő fedelei szintén tribünként szolgáltak. Több száz bódét állítottak fel a holtest körül, mely estig lógott a bitófán. Körülötte sörözgettek, mulattak, énekeltek. A „rendezvény” végül úgy végződött, mint az akkoriban szokásos népünnepélyek: a részegek összeverekedtek, úgyhogy a karhatalomnak kellett rendet teremtenie.
„Már kora reggel 20 ezernél több kíváncsi gyűlt össze a vesztőhelyen, legnagyobb számmal a „gyenge" nemből, sőt volt elég, aki a vesztőhelyen töltötte az éjszakát csakhogy el ne mulassza ez idegrázó látványosságot. A kíváncsi tömeg hahóval, tréfával, sörrel és pálinkával készült el a kivégeztetésre, a mely 1/2 8 órakor vette kezdetét.” - Vasárnapi Újság - 1868
1868 után a végrehajtások zárt helyre szorultak, nyilvánosságuk pedig korlátozottá vált. A hivatalos résztvevőkön túl, már csak pár tucat városi nobilitás, arisztokraták, művészek és néhány újságíró lehettek jelen a halálra ítéltek végszenvedésénél. Nők a kivégzéseket már nem látogathatták. Nekik innentől meg kell elégedniük a kibontakozóban lévő hírlapi bulvárral, ami részletesen, és színesen tudósít az akasztásokról és körülményeikről, az elítéltek utolsó óráiról, vagy akár a hóhér öltözékéről. A belépti díjas kivégzésekre szóló jegyekért természetesen hatalmas volt a tülekedés. A városi zöm pedig, aminek esélye sem volt ezekre az eseményekre bejutni, a kivégzés helyszínén, az utcán felvonulva képviselte magát, ami tumultuózus jelenetekhez, vagy akár zavargásokhoz is vezetett. Pesten például a Kerepesi úti fogház (ma Rákóczi út 66.) előtt összeverődött tömeg rendszeresen becsmérlő megjegyzéseket tett az érkező vendégekre, és néha csak a rendőri jelenlétnek köszönhetően nem került sor komolyabb atrocitásra. 1884-ben, Majláth György országbíró gyilkosainak akasztásakor pedig szabályos zavargás tört ki, ami a kivégzést megelőző este már háborús állapotokhoz vezetett a fogház környékén. Az ezt követő felháborodás után kivégzésre a Kerepesi úton már nem kerül sor, majd 1888-ban a fogház is megszűnik.
Miközben a német büntetőjog már 1851-ben rendelkezik a halálos ítéletek zárt végrehajtásáról, Franciaországban 1939-ig közönség előtt működnek a nyaktilók. Az utolsó nyilvános akasztás Angliában 1875-ben történt, Skóciában pedig 1868-ban. Az Egyesült Államokban 1936-ban akasztottak utoljára tömegek előtt, a szomszédos Kanadában viszont már 1869-tól zárt helyen történtek a végrehajtások. 1876-ban történt az utolsó közönség előtti fejezés Svédországban, erre viszont Thaiföldön egészen 1919-ig kellett várni. Napjainkban már csak négy országban, Szaud-Arábiában, Észak-Koreában, Iránban és Szomáliában tartanak nyilvános kivégzéseket.
Források: Arcanum.hu, Hungaricana.hu, Google.com
