Az in effigie (képmásában) kivégzés a középkor végétől a XIX. század második feléig, a szökésben lévő, haldokló, vagy már halott elítéltek képmásán végrehajtott halálos ítéleteket jelentette.  In effigie felakasztani, vagy megégetni egy olyan végrehajtása volt az ítéletnek, amikor a távollévő elítélt képét, vagy az őt szimbolizáló bábut akasztották fel, égették meg máglyán, vagy fejezték le a nyilvánosság előtt. Halottak esetében gyakran előfordult, hogy az ábrázoláshoz olyan bábut használtak, amely az illető személy halotti maszkját viselte.

Noha az in effigie kivégzések csak a középkortól jelennek meg a büntetőjogban, a képmások szimbolikus elpusztításával már egyes ókori népek hagyományaiban is ...

A bűnösök szenvedésének nyilvános bemutatása ősidők óta végigkísérte az emberi közösségek életét. A büntetés nyilvános végrehajtásának több évszázados hagyománya szerint, az állami vérhatalom a mindenki számára elérhető közösségi térben történt kivégzésekkel demonstrálta erejét. Ez az időszak Magyarországon 1868-ig tart, ezt követően a halálos ítéleteket zárt helyen foganatosítják, szűk körű nyilvánosság előtt.  Előfordult még olyan rendkívüli történelmi szituáció, mint például a Tanácsköztársaság, vagy az annak a bukását követő időszak, amikor polgári személyek nyilvános kivégzésére került sor, elsősorban vidéki településeken. Szintén rendkívüli, és egyszeri alkalomnak tekinthető az ...

Gold Károly állami bakó 1859-ben született, budai sváb családba, Gold Károly és Böhm Anna gyermekeként. Ezzel a ténnyel csak maga a hóhér nem volt tisztában, egy újságírónak bevallotta, hogy nem emlékszik pontosan születésének évére, amit valahova az 1860-as évek közepére saccolt. Sajnos a Gold Károly életútjához tartozó bizonyos részletek, és momentumok legkevésbé megbízható krónikása maga Gold Károly, mivel történetei néhol ellentmondásosak, illetve nyilvánvalóan valótlanok. Mint például a közreműködésével végrehajtott akasztások száma, amit ő bőven 300 fölé becsült, miközben tudjuk, hogy a Gold Károly regnálása alatti 40 évben körülbelül 130-140 halálos ítéletet foganatosítottak.

Mivel Gold bácsi már ...

A hóhérok, különleges szakértelmüknek, és speciális társadalmi helyzetüknek köszönhetően, az állami vérhatalom nélkülözhetetlen demonstrátorai voltak évszázadokon át. Mivel kijelölt feladataik elvégzésének becstelenítő hatása volt, lehetetlen volt tisztességes polgárokkal helyettesíteni őket. És itt most nem csak a kínzásokra, és az emberi élet kioltására kell gondolnunk. Könnyen bajba kerülhetett az is, aki a hóhér számára előírt feladatokat elvégezte, mint például a beteg, feleslegessé vált háziállatoknak a leölése, vagy akár az elhullott állatok begyűjtése és feldolgozása. A 18. század első felében találunk olyan peres eljárást, ahol egy budai polgárnak bizonyítania kellett, hogy kutyáját véletlenül csapta ...

Bár a hóhérok alapvető feladata volt az élőt holttá tenni, az eközben szerzett tapasztalataik révén kialakult gyógyító képességüknek köszönhetően mégis kiemelkedő orvoslási tevékenységet folytattak évszázadokon keresztül. Magyarországon is, mint minden más nemzet kultúrájában, a hóhér személyéhez kiváló gyógyító képességek kötődtek. Ez köszönhető volt egyfelől annak az ősi babonás hitnek, mely szerint a véres áldozatokkal foglalkozó egyének rejtélyes gyógyító erővel bírnak, másfelől pedig a hóhérok valódi orvoslási jártasságának. 

A hiedelmek szerint ráadásul gyógyító erővel bírtak a hóhér bizonyos használati tárgyai is. Németországban még a 18. században is a hóhér pallosát tüdőbetegek ...

Magyarországon az utolsó lefejezést (1852) követően a polgári törvénykezésben az állami vérhatalom egyetlen instrumentuma békeidőben a bitófa maradt, egészen a halálbüntetés eltörléséig. Mégis számos esetben előfordult, hogy magyar állampolgárok törvényes kivégzése a kötél általi végrehajtástól eltérő módon ment végbe. A legtöbb ilyen eset az Egyesült Államokban történt a múlt század első felében, ahol 1890 óta egyre több államban a villamosszékek váltották le az akasztófákat. Az elektromos vérpadok térnyerésének időszaka Amerikában egybe esett a nagy bevándorlási hullámokkal. 1890 és 1913 között több mint másfél millió bevándorló magyar személyt regisztrált az USA Bevándorlási Hivatala, így nem meglepő, ...

Az év utolsó posztjában halálraítéltek utolsó szavaiból olvashatunk egy válogatást.

Isten, ne hagyd el szerencsétlen hazámat!

Kazinczy Lajos - 1849

Adieu szép világ!

Csernus Manó, gyilkos  - 1849

Uraim, isten önökkel.

Ha isten van, miért nem akadályozta meg tettemet?

Tóth Ferenc, gyilkos – 1878

Isten veled öcsém, őrizzenek a jó szentek, légy becsületes ember és emlékezzél reám!

Rózsa István – 1878

Isten áldjon meg benneteket, magyar pajtások!

Semegi János - 1879

Isten önökkel, kedves népeim, köszönöm a hozzám való szívességüket.

Tujvel János - 1881

Szánjanak meg, imádkozzanak értem!

Ruszt György, rablógyilkos – 1883

Meg akartok ...

A 19. század második felében a korabeli sajtó többször is foglalkozott az utolsó palloshalállal, ezek a közlések azonban rendszerint más helyre, és más időre tették azt. Ennek oka, hogy az igazságügy intézményeinek modernizációjáig csak töredékesen ismertek a büntető eljárások. Az 1849-ig működő úriszékek (földesúri bíróságok), és a városok is pallosjoggal bírhattak, így saját hatáskörben mondhattak ki halálos verdikteket. Ez azt jelentette, hogy nem létezett olyan „nagy könyv”, amit felcsapva egyértelműen megmondható lett volna, hol és mikor került sor az utolsó fővételre. Ezek a hírlapi írások arra viszont jók voltak, hogy a kollektív emlékezetet megmozgassák, és időben egyre újabb lefejezések ...

A budai hóhérlakok bemutatása után most a város pesti oldalán nézzük meg, hol éltek és mivel foglalkoztak a becstelen foglalkozású, kirekesztett hóhérok. Látni fogjuk milyen hatással volt Pest iparára a hóhérok lakhelye és a hozzájuk tartozó sintértelepek, ahol évszázadok óta folyt az elhullott állatok feldolgozása.

A becstelen foglalkozású, megvetett és jogfosztott hóhérok társadalmi kirekesztettsége fizikailag is hatással volt rájuk, mivel kénytelenek voltak a városok peremén, vagy még azon is túl élni. A tisztességes polgárok között közvetlenül nem lakhattak, ami részben a városlakók védelmét is szolgálta a hóhérokkal történő érintkezésből eredő eljárások ellen. Még azzal is, ha csak szóba elegyedett bárki a hóhérral, a becsületének elvesztését, és így a megélhetését kockáztathatta.