A kisfiú, aki hóhér akart lenni
Florovits Attila ötrészes portréírásának első részét közöljük itt a Patibulum oldalán, a hetente megjelenő további részekért kövesse a https://pierrepoint.blog.hu/ oldalt.
Nagy-Britannia, 1916. Tizenegy éves fiúcska görnyed kipirult arccal fehér papírosa fölé, miután a tanító úr felszólította, hogy írjon tetszőleges fogalmazást, amiről csak akar. Az első mondat így kezdődik: „Felnőtt koromban állami ítélet-végrehajtó szeretnék lenni…”
E kisfiút Albert Pierrepointnak hívták, s kereken negyven évvel később elmondhatta, hogy ő volt a Nagy-Britannia legtöbb embert kivégzett ítélet-végrehajtója. A hivatalos források szerint 435-450 férfit és nőt küldött az általa csak ismeretlennek nevezett másvilágra, ám más források a 600-nál is nagyobb számot sem zárják ki. Munkássága során a leggyorsabban 7,5 másodperc alatt teljesítette kötelességét, de átlagosan 15-20 másodpercnél több idő nem kellett ahhoz, hogy tiszta, azaz szenvedésmentes halált haljanak a rábízottak.
Családi mellékállás
Albert Pierrepoint Henry Albert Pierrepoint legidősebb fia volt. Az iskolában papírra vetett mondatain nem csodálkozott az, aki ismerte családját, így a tanár úr sem kommentálta a látottakat. Ugyanis a Pierrepoint névről – egy újságcikk hatására – köztudott volt, hogy egyik viselője a büntetés-végrehajtás szolgálatában állt egykor a legfőbb büntetés alkalmazójaként. Albert is ebben a cikkben látta meg apjának fotóját nem sokkal az esszé megírása előtt.
Édesapja, Henry, egy négygyermekes család második fiúgyermekeként született a Soar folyó melletti Normanton nevű kisvárosban, Nottinghamshire tartományban, 1877-ben. 13 éves korában a család Bradford közelébe költözött, ahol a családfő egy gyapjúfonó üzemben talált megélhetést. Henry nem volt oda ezért a hivatásért, így az apja kijárta, hogy egy mészárszéken lehessen tanuló. Ez már valamivel jobban tetszhetett neki, ám három évvel később hátat fordított ennek is és Manchesterben telepedett le. Itt ismerte meg feleségét, akivel 1898-ban kötött házasságot.
Feltehetőleg abbéli megfontolásból, hogy az emberek másvilágra küldése sokkalta tisztább és jobban fizetőbb munka, mint az állatok darabolása, az új század hajnalán jelentkezett a hóhérsegédi pozícióra. 23 éves korában vették fel végül. Akkoriban, 1884 óta az akasztás művészetét James Billington dinasztiája művelte, mivel három fia is követte apját a hivatásában. A négy Billington közül kettő mellett tanulta ki a mesterség fortélyait. 1905-ben azután lett a legfőbb hóhér, hogy mestere, John Billington, a bitón végzett előkészítő munkálatok során átzuhant a nyitott csapóajtón és bordáit törte, minek szövődményeként mellhártyagyulladást kapott, amelybe rövidesen belehalt. Henry ennél az előléptetésnél már csak egyetlen nagyobb ajándékot kaphatott az élettől: Albert fiát, aki szintén ebben az évben született meg.
Mivel igen tisztes keresettel járt ez a hivatás, Henrynek nem volt nehéz rávennie a nála nyolc évvel idősebb Thomas bátyját, hogy társuljon vele e munkában, aki, ha hezitálva is, de kötélnek állt, s a következő évben beadta jelentkezését. Henry kilencéves szolgálata alatt, segédi közreműködéseivel együtt, 105 embert kísért az utolsó útjára. Ígéretes karrierjének nagyon emberi ok vetett véget: egy nappal az aktuális kivégzés előtt szemlátomást részegen érkezett a börtönbe, ahol összetűzésbe keveredett segédjével, John Ellisszel, aki jelentette ezt a felettes szerveknek, mire a Belügyminisztériumban Henry Pierrepoint nevét kihúzták az ítélet-végrehajtók listájáról.
Kihúzták a nevét, és nem elbocsátották! Ugyanis, a hóhéri állás betöltetését mindig is a megyei főtisztviselőre/rendőrfőnökre (high sheriff-re) bízták, vagy még gyakrabban az alsheriff-re (under sheriff), aki a Belügyminisztérium listájáról választotta ki a hóhért és segédjét. Így ha egy ilyen személlyel problémák adódtak, annak nevét egyszerűen törölték a listáról, és többé nem kapott felkérést. Henry Pierrepoint is így járt. Aki végül hosszas betegeskedés után, 44 éves korában halt meg, 1922-ben.
A bátyját már más fából faragták. Az ő szavajárása ez volt: „Ha nem bírod ezt a munkát whisky nélkül, akkor ne csináld!” Ő 36 évesen lett ítélet-végrehajtó, és 76 éves koráig, egy híján negyven évig teljesített szolgálatot. Nehéz pontosan megállapítani, de segédi közreműködéseivel együtt, legalább 294 esetben teljesítette be a legszigorúbb ítéletet brit civileken, és külföldi katonákon. A második világháború idején, amikor Nagy-Britannia területén az USA katonái is állomásoztak, tizenhárom amerikai katonát küldött a másvilágra unokaöccsével, akik gyilkosságot és/vagy nemi erőszakot követtek el. (Az amerikai haditörvény a nemi erőszakot is halállal bűntette.)
Öccsének halála miatt, Thomas bácsi és Albert élete jobban összefonódott, mint korábban apa és fia élete. Miután tizenegy évesen papírra vetette gondolatait a jövőjét illetően, Albert figyelme természetesen más munkák felé fordult. Száz évvel ezelőtt csak a módos szülők gyermekei tanultak tovább 10-12 éves koruk után. A Pierrepoint család nem tartozott ezen famíliák közé, így a 12 éves Albert heti hat shillingért vállalt munkát a Marlborough egyik üzemében, amit a ’20-as évek végén fuvarozói állásra váltott, szatócsboltnak teljesítve szolgálatot, heti 2,25 ?-ért. 26-27 éves korában ötlött fel ismét benne gyermekkori elhatározásának beteljesítése. Ami nem volt csoda, hisz apjának halála után javarészt a bácsikájára hárultak a gyermeknevelés gondjai. Amikor csak tehette, Albert bújta Thomas bácsi kivégzésekről vezetett naplóját.
A leggyorsabb, legtisztább halál
1931. áprilisában meg is írta jelentkezési igényét az ítélet-végrehajtósegéd állásának betöltéséért. Miután Albert Pierrepoint kézhez vette jelentkezésének jóváhagyását, egyáltalán nem érezhette magáénak a munkát. Nem számított, hogy ki volt az apja, és az sem, hogy a bácsikája az elsőszámú hóhér szerepkörét töltötte be. Neki is részt kellett vennie azon az egyhetes felkészítésen, amit 1932-ben tartottak a Pentonville börtönben.
Bármennyire is nevezik becstelen szakmának, a hóhéri állás mégiscsak szakma, amit lehet jól és rosszul is végezni. Az utóbbi esetében az ember gyorsan azt vette észre, hogy örökre mellőzték. A megbízhatóság azonban biztos jövőt jelentett, és ezenkívül csak az idegei és a gyomra erőssége szabta meg, hogy ki meddig gyakorolta hivatását.
A brit egy igen diszkrét és szofisztikált nemzet az élet minden területén, ami alól e pozíció sem volt kivétel. A diszkréció mindenek feletti volt. Egyetlen szó sem kerülhetett ki a nyilvánosság elé mindabból, ami a Pentonville börtönben elhangzott. Minden egyes jelentkezőt alaposan leellenőriztek. Akit azon kaptak, hogy a kocsmában dicsekszik várományos pozíciójáról, attól rögtön megváltak. A századfordulón már nem csak az volt a követelmény az ítélet-végrehajtóval szemben, hogy erős gyomra legyen e munkához, hanem, hogy legyen annyira józan gondolkodású, hogy az akasztást, a legkisebb szenvedést okozva hajtsa végre. Akiről olyan hírek kaptak szárnyra, hogy hirtelen haragú, indulatos személy, attól is gyorsan búcsút vettek.
Az ítélet-végrehajtó csak azután fedhette fel személyiségét, miután a szolgálatától megvált, azonban konkrét esetekről nem nyilatkozhatott továbbra sem. Pusztán pénzkereseti lehetőségből többen meg is írták emlékeiket és munkamódszereiket. Henry Pierrepoint is az érte járó némi pénzért nyilatkozott a sajtónak. Ez lett az Albert számára az indíttatásul szolgáló élmény a jövőbeli karrierjéhez.
Mivel a brit ember diszkrét, a kivégzéseket sem tudta elképzelni olyan bazári látványosságként, ahogyan azt az amerikai, aki, ha a nyilvánosság kizárásával is folytatja le a kivégzést, az áldozatok hozzátartozóit beengedi a vesztőhelyre. Britanniában az ítéletet sem olvasták az ember fejére a kivégzés előtt és az utolsó szavaira sem voltak kíváncsiak. (Amikor nagybátyjával amerikai katonákat kellett kivégeznie, a legifjabb Pierrepoint igen rosszallotta az amerikai kivégzési szokást, mely ezekkel a formaságokkal alaposan lelassította a végrehajtás ütemét.) E hozzáállásnak köszönhetően a kivégzéseket a meglepetés erejének gyorsaságával tudták megoldani, a legkisebb szenvedést biztosítva ezzel mind az elítéltnek, mind pedig a végrehajtóknak és a szemtanúknak.
A cél lehető leggyorsabb, legtisztább halál elérése volt. Ami nem egyszerű dolog ennél a kivégzési metódusnál. Akinek nem volt tiszta a feje, vagy nem vágott az esze, az nem is tudta jól megoldani a feladatot. Az olyan akasztásnál, amely során az elítélt a mélybe hullik (long drop/measured drop hanging method – mérték utáni akasztás), a következő tényezők alapján kell megbecsülni a kötél hosszát: magasság, súly, nem, életkor, fizikum. A fizikális adottságot a kivégzés előtti napon távoli szemrevételezéssel kellett megbecsülni a börtönajtó cirklijén keresztül, amit a szakzsargon csak „Júdás ablaknak” nevezett. Csak ezután foghatott neki a hóhér a bitó felkészítéséhez.
A történészek szerint Britanniában már az 5. században is végeztek ki akasztás által, ám ilyetén formája 1872-ben jelent meg, amit Írországban, az 1850-es években orvosok fejlesztettek ki. Egy William Marwood nevű debütáló hóhér alkalmazta először, annyira lenyűgözve hibátlanságával a börtön igazgatóságát, hogy az új metódus gyorsan meghonosodott a brit igazságszolgáltatás berkein belül. Ennek elve, hogy minden elítélt nyakára személyre szabott hosszúságú kötelet raktak, mely kötél a kezdetekben 1000 J erőt fejtett ki megrándulásakor, a metódus fejlesztése során pedig 1350–1500 J erőre növelve feszült meg a nyak körül a végzetes pillanatban. (Minél könnyebb volt a test, annál hosszabb kötélre volt szükség, és viszont.) Ezek az adatok 1892-1913 között változtak így, ami kb. 30-40 cm-rel hosszabbított a kötél hosszán, és az ítélet végrehajtója csak centimétereket tért el olykor az előírtaktól, ha a tapasztalata ezt sugallta. Mert nem volt mindegy, hogy egy 160 cm magas, 72 kg-os, 42 éves elítélt férfi volt-e vagy nő, háziasszony vagy könyvelő, esetleg szénbányász, mert az izomzata, csontozata ezek szerint fejlődött ki, amit bele kellett kalkulálni a kötél hosszába. Tévedni pedig csak centimétereket lehetett. Így e becstelen szakma tudománnyá, csaknem művészetté vált.
A brit börtönökben a bitó szerkezete ekképpen nézett ki: a kivégzőhelység mennyezetébe egy gerendát rögzítettek, melynek közepén és két szélén egy-egy lyuk volt. A szélsőkbe hatalmas csomóban végződő kapaszkodóköteleket fűztek, amikbe az elítéltet kísérő, egy-egy pallón helyet foglaló őrök fogódzkodtak, amikor a csapóajtó kinyílt. A középsőbe egy láncot rögzítettek, ami egy bilincsben végződött. Ehhez rögzítették a kb. 26,5 mm (3/4”) átmérőjű, 3,8 m hosszú kötelet a kellő méretnél, amit a kötél túlsó végén lévő rézgyűrű közelében lévő jeltől számítottak. A rézgyűrű és a jel közötti távolság a nyak helyét jelölte, ami az átlagolt nyakátmérő plusz a rézgyűrű adta mennyiség: kb. 46 cm. A kötél túlsó végét ezen a rézgyűrűn húzták át, így képezve a hurkot.
